Dunántúli Napló, 1957. július (14. évfolyam, 154-178. szám)

1957-07-21 / 170. szám

6

NAPLÓ

1957. JÚLIUS SL

DCépzíímíwhzttt jegyzetek

: Vannak képzőművész ék,

j akiknek képessége nem

i megy túl a tájképen

• és ezért számukra a legmaga• sabb forma a tájkép. Ezt tu- domásul kell vennünk, mert- mindéin jószándékuk mellett

■ sem szül tehetségük rossz fi■ gurális képen kívül mást. Füg■ getlenül attól, hogy temati■ kus kép, vagy sem. Viszont

i tájképben elfogadhatót, sőt

• igein sok esetben magas művészi igényű alkotásokat nyújtanak és az is igaz, hogy a

■ hazai tájak szépsége, a táj

■ változásainak megörökítése éppen olyan fontos tematikai■ lag, mint a figurális tárgyú képek,

A másik tálbor azokból tevődik össze, akik megfelelő képességekkel rendelkeznek a figurális ábrázoláshoz, nagyszabású, vagy legalábbis nagyobb szabású alkotásokra is futja erejük. Mi van.ezekkel? — A választ ez esetben sem lehet egymondatban elintézni. Ezek a művészek túlnyomóan 15—20 évvel ezelőtt végezték tanulmányaikat. Akkor a képzésnek megfelelően 4—5 éven ét aktot rajzoltak, alaktanulmányokat folytattak; Az akadémiai képzés befejezésével azonban megszűnt ennek lehetősége. Az elmenő évek viszont pótlás nélkül sohasem szaporítják a tudást, sőt emésztik, fogyasztják azt. Vagyis tanulóéveik óta nincs lehetőségük arra, hogy folyamatos, elmélyült alak és mozgástanulmányokat végezzenek.

Ennek feltétele! vannak:

műterem, modell és idő.

Legutóbbiról már elöljáróban írtam. A műterem kérdése — egyéni és közös — sajnos még sokáig probléma lesz, a modell kérdése itt Pécsett szintén.

A szervezeti formáról is beszélnünk kell. A legutóbbi időben az egységesen vezetett Baranya megyei képzőművész csoport — habár volt bőven baj akikor is az egységes vezetéssel — négy szalont alakított ki. Nem kívánok a szalonokkal külön is foglalkozni. Ezzel (kapcsolatban csak annyit, hogy az ilyen jellegű csoportosulás hasznos,

meggyőződéssel lehet alkotni.

Vagyis úgy kell beszélni, ahogyan érzünk. Véleményem sze rint a legtöbben ezt is teszik. Egy kedves, megejtő városrészlet, egy derűs tájrészlet művészi világuk inspiráló eleme. Ezt az érzésvilágot kel! megváltoztatni. Tehát mélyebben kell nézni a problémát és sokkal mélyebb megoldást kell keresni ahhoz, hogy ott, ahol erre lehetőségek vannak, végső soron tematikai változást idézzünk elő. Olyan tematikai változást, mely meggyőződésből fakad,

Említettem már a jelenlegi szervezeti formát, mely kizárja az egységes állásfoglalás lehetőségét alapvető kérdésekben, nem ad lehetőséget elvi viták kibontakoztatására, nem ad lehetőséget a társadalomtudományi kérdések közös tanulmányozására, megvitatására, stb. Megyénk írói a Hazafias Népfront keretein belül: tömörülnek éppen az említett! célból.

Ugyanez a forma megfe- ■ lelne a képzőművészeknekj is, vagy legalább is valami; hasonló, szintén a Hazafias: Népfront kebelén belül. * i

Ez a nagy tömegeket átfogó é6 mozgató szerv alkalmas arra, hogy összefogja a négy' szalont, segítséget nyújtson a; csoportok tagjainak esztétikai: kérdések megvitatásában, elvi,: politikai, művészetpolitikai ■ kérdések tisztázásában, az elengedhetetlenül szükséges továbbképzés megoldásában és sok olyan fontos területen,: amelyek alkalmasak arra,: logy a képzőművészeket és: i mindennapi életet köze- ebb hozzák egymáshoz. Tu- iom, hogy ettől még az a: iestő, akinek képességei csak;

i tájképig érnek, nem tál- osodik meg, nem lesz má-: sodik Munkácsy Mihály, de ízt mindenesetre el lehet érni, hogy a tájban, miközben megörökíti azt, felismerje azo-; kát a változásokat, amelyek; pontosan a mi társadalmunk tevékeny közreműködése következtében valósultak meg, — felismerje és tükröztesse is azt festményén.

— dl

VVYYVWY TTYYTYYYYYYYYYYYYYTYYY

Az elmúlt napokban egyil — hivatásánál fogva is a kérdéssel foglalkozó — ismerősöm azt kérdezte tőlem, mi az oki annak, hogy a baranyai képzőművészek olyan nagy érdeklődéssel fordulnak az utóbbi időben a tájkép felé? — Igyekeztem választ adni kérdésére. Utólag rájöttem válaszom felületességére, hiszen erre a kérdésre nem lehet megfontolás nélkül válaszolni. Sokkal összetettebb annál, mintsem egy-két mondattal el lehetne intézni.

Onnan kell elindulnunk,

hogy képzőművészeink kevés kivétellel gyakorló pedagógusok, rajztanárok, vagy más munkakörben dolgozó emberek, akik napi munkájuk után, vagy mellett veszik kezükbe az ecsetet, tollat, vésőt, hogy hódoljanak alkotó szenvedélyüknek. Ennek a következménye, hogy

a rajztanár-festőművész

idejéből csak kislélegzetfi

művekre futja.

Olyanokra, amelyeknek létrehozása nem igényel elmélyült előtanulmányokat, tehát sok és összefüggő időt. Ilyen a tájkép, városrészlet, csendélet. Két-három, egy-két órás ■ kirándulás Pécs valamelyik festői utcájába, vagy a város szélére — milyen csábító részletek vannak itt — és kész a mű s ha nem is teljes a kielégülés, de megközelíti azt és a képpé formálódó színek álomvilága boldoggá teszi az alkotót. De felrémlik a holnap; felkészülés tanítási órákra, vagyis az élomvllág- ból ismét át kell vedleni tanárrá, osztályfőnökké; Igaz ugyan a nevelés is művészet, de egészen más jellegű, mint teszem azt a képzőművészet; Érjük be ennyivel és állapítsuk meg, hogy ez az egyik oka annak, hogy képzőművészeink erejéből csak kislélegzetű alkotásokra jut idői

A másik ok a képesség dolga. Énről is őszintén kell írnom. A figurális kompozíció a képzőművészeti alkotás legmagasabb foka; Minden tájkép, csendélet, arckép csak út, eszköz a kompozícióhoz, a legmagasabb formához.

mert más és más érdeklődésű,

stílusú, felkészültségű, gondolkodású emberek a maguk körében, hasonló gondolkodású művészek között tevékenykedhetnek, és közelebb kerülhetnek egymáshoz, mint az előző szervezeti formában.

Van azonban negatív oldala is a Jelenlegi négy- szalon-rendszernek.

Sokkal nehezebb a négy csoportot összefogni és együtt tartani, mint az előző forma idején. Ebből következik, hogy nincs egységes állásfoglalás művészetpolitikai kérdésekben, hiszen ennek alapfeltétele az állandó termékeny vita, ami eleve hiányzik.

Nem hallgathatok még egy fontos kérdésről; képzőművészeink marxista felkészültségéről. Míg előzőleg csak az ün. „objektív“ nehézségekről beszéltem, erről is beszélnem kell, hiszen az említett nehézségek mellett ennek is szerepe van a tematikus, vagy figurális tárgyú képektől való elzárkózásnak. Egy pillanatig sem állítom, hogy ez az elzárkózás tudatos, vagy szándékos. Az elmúlt években alkalmam volt megismerni megyénk képzőművészeit. Jószándékú, becsületes emberek, akik még elefántcsont- toronyiban sem élnek, de

szemléletük alakulása sok vonatkozásban a társadal- ml fejlődés mögött rtia- radt.

Egyik okát a lemaradásnak abban látom, hogy nem foglalkoztak alaposan, elmélyül- ten társadalomtudományi kérdésekkel, a maguk szűk világán túl keveset látnak. Vagyis — és ezt az elmúlt évek kiállítási anyagával bizonyítani lehet — nem az őszinte és mély emberi meggyőződés, nem a feldolgozandó téma vonzó szeretető adta kezébe legtöbbjüknek az ecsetet, hogy ilyen vonatkozású alkotást hoz zanak létre, hanem tisztán az értelemmel jól-rosszul felfogott szempontok. Ezziel szemben áll az igazság, hogy nagyot, szépet, időállót és mindezt röviden kifejezve — igazán művészit, csak őszinte

60000 könyvel olvastak a pécsiek

^ három hőnap alatt

Érdekes adatokat árul el a Megyei Könyvtár statiszti* kája. Az adatok azt bizonyítják, hogy Pécs városának iroda* lomkedvelő lakossága van.

A könyvtár ebben az évben több mint 15 ezer könyvvel gyarapodott, s jelenleg 84 ezer könyv áll az olvasók rendel* kezésére. A könyvek olvasottságára jellemző, hogy a 11. ne* gyedévben csaknem 60 ezer könyvet kölcsönöztek. A kölcsön* zés statisztikájának élén a szépirodalmi könyvek szerepel* nek, de nagyon sokan olvassák az ifjúsági, a politikai, ideolói giai műveket is.

Melyek a legolvasottabb könyvek? Elsősorban a magyar klasszikusok: Közülük Mikszáth, Gárdonyi, Jókai. De sokan kölcsönzik többek között Sásdi Sándor, Szabó Pál könyveit is. Még egy érdekes jelenség: a szovjet szépirodalmi müvek ismét kapósak, s az adatok azt mutatják, hogy a szovjet re* gények olvasottsága nemcsak eléri az ellenforradalom előttiu hanem már túl is haladja. Csak egy példa erre: nemrég jelent meg Ovocskin Szélkakasok című müve. A könyvnek 2 hónap alatt 5 olvasója volt, holott a kölcsönzési idő 3 hét.

Az olvasnívágyók nemcsak otthonukban, hanem a könyv* tár olvasótermében is forgathatják a könyveket. Az olvasó- teremben a 11. negyedévben 1295 könyvet olvastak el.

Pályázati felhívás \ / néprajzi gyűjtésre

A Néprajzi Múzeum és a Népművészeti Intézet, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Néprajzi Társaság és a Magyar Táncművészek Szövetsége támogatásával, néphagyományunk értékeinek összegyűjtésére évenként meghirdeti az országos néprajzi gyűjtőpályázatot;

Pályázhatnak önkéntes néprajzi gyűj tők és gyűjtőcso- portoík (szakkörök, úttörőcsapatok, művészeti csoportok", stb.) eredeti helyszíni néprajzi gyűjtést tartalmazó, bár milyen néprajzi tárgykörű egy vagy több pályamunkával.

Néprajzi tárgyú rajzokkal, fényképekkel, nemzetiségi vidéken végzett

gyűjtéssel is lehet pályázni.

A legjobb pályamunkák díjazásban részesülnek:

Pályadíjak:

Nagydíj: 1500 Ft.

I; díj: 1000 Ft, II. díj 500 Ft, III. díj: 400 Ft, IV. díj: 300 Ft, V. díj: 200 Ft, VI. díj: 100 Ft.

Megfelelő értékű pályamunkák beérkezése esetén az egyes díjfokozatokon beiül több pályadíj kerül kiadásra.

A pályamunkákat két példányban az alábbi címre kell beküldeni: Néprajzi Múzeum Adattára, Budapest, VIII., Könyves Kálmán körút 40.

Beküldési határidő: minden év október 31.

Eredményhirdetés: minden év december 15.

yyyyttyttyyyyyyytyyy

„Senni, vagy nem lenni"

Igaz történet 1946-ból

Egy igen élelmes színigaz* gató gondolt nagyot és me* részét és sutba vágva a ne- kézségeket egy felejthetet* len Hamlet-előadással lepte meg a 10 év óta Shakespeare után vágyódó anyavárosának közönségét.

Idő: ezerkitencszáznegyvenhat tele. Ez eddig rendben volna, de ki legyen Hamlet? Ki volna az a bátor színész, aki négy — mondd és írd — 4 próba .után vállalná ezt az állandóan töpren- kedő, búskomorságban szenvedő dán királyfit? Itt van Szabó Samu! Ö kívülről tudja Hamlet szerepét, igaz, hogy eddig táncoskomikus szerepeket Játszott, de most itt a legjobb alkalom, hogy kielégítse régi vágyát. Neki úgy is az a rögeszméje, főleg vágya: „Hej, ha én egyszer egy drámai szerepet játszhatnék!" — Tessék! Birkózzék meg vele!

Bevallom őszintén, én szegény Hamlet-jelölt, tiltakoztam is ellene, meg nem is. Valami különös érzés izgatott és lelkesített a szerep eljátszására. Ha előre tudtam volna, hogy az előadás folyamán a nézőtéren az ürömből öröm .lesz, dehogy vállaltam volna a játékot.

Soha nem látott zsúfolt ház szorongott a nézőtéren megilletődve, megfelelő öltözékben, megfelelő parfümillattal a levegőben.

Négy könnyen vett próba után végre felment a függöny. Ott ültem a színpad jobb oldalán — úgyis mint rendező, úgyis mint Hamlet — hatalmas parókával a fejemen. A parókám olyan újszerű volt, hogy csak a két szemem, orrom és a szám látszott ki belőle.

Meghagytam a világosítónak, hogy éles koopffal világítsa meg a dán címert, amely a trón felett volt, utána a trónt, majd engem. Azután legyen ismét sötét. En kiosonok a színpadról, majd teljes világítás.

Miután világítási próba nem volt, ez az előadáson így sikerült: Függöny. Néma csend. A koopf nem jön. En már fészkelődöm, a közönség szintén. Még mindig nem jön. Végre egy félelmetes fénycsóva megjelenik a plafonon. A közönség jogosan nézhette üstökösnek, mivel még a csóvája is megvolt. A világosító nagy igyekezettel, de kevés sikerrel kereste a dán címert, Végre megtalálta. Utána a trónt, majd engem. A koopf cikk-cakkban jött felém és megvilágította arcomat. Itt volt az első moraj a nézőtéren. „Jé, ez a Samu, nézd csakugyan! Nahát!” Miután a közönség meggyőződött kilétemről, a koopf eltűnt és én a vaksötétben tapogatódzva kerestem a kijáratot. Persze, hogy akkor lett teljes világos, amikor én az ajtó helyett a falat tapogattam. Itt volt az első nagy nevetés. — En megsemmisülve szédültem ki a színpadról.

Fejemet egy hatalmas Hamlet-sapka fedte, megfelelő fekete tollal. A játék hevében ez a toll a gyenge varrás következtében elől kibomlott, és valahányszor járkáltam, az le-föl himbá- lódzott. A közönség alig várta, mikor járkál már Hamlet. Ez volt az a jelenet, amikor a színész nem tudja, hogy a közönség miért nevet.

Hallottam én, hogy régi klasszikus daraboknál a rendezők aláfestő zenét is alkalmaznak elrejtett zenekarral. Azt hiszem, én voltam az első, aki a Hamletnál átvettem ezt a hatásos módszert. A zenekart felhelyeztem a zsinórodra, ahol az egész előadás alatt szomorú külföldi melódiákat játszott szinte szünet nélkül. Bár ne játszott volna!

Mielőtt eljutnék a temetői képhez, meg kell emlíéenem, hogy a kellékes 10 perccel az előadás előtt beállított azzal, hogy az egész városban nem lehet koponyát találni. Egy koponya van — mondta bor- fzüen — a gimnázium múzeumában, de az igazgató elutazott és magával vitte a kulcsokat. Ember — ordítottam — koponya nélkül nem mehet a darab! Arról beszélek a színpadon, a kezemben tartom! Feldobják a sírból!

Nagyon sajnálom, válaszolta a kellékes, a pedellus nem hajlandó feltörni az ajtót, és azzal átadott egy csomagot. Kibontom, egy lábszárcsont volt benne.

— Mit akar ezzel? — ripa- kodtam rá. ö elmélázva válaszolt:

— Hát ezt hoztam helyette — majd hozzátette: — Sa- mukám, maga itt a táncoskomikus, hát stilizálja át a szöveget! Ezen ne múljék egy előadás — tette hozzá — beszéljen a lábszárcsontróll Ez is csont, az is csonti

A mellettem álló felesége megnyugtatott, hogy mire

kell, lesz koponya, akár a föld alól is.

— Üssek le valakit? Legyek gyilkos egy vacak koponya miatt? — kiabálta megsértetten a kellékes és önérzetében megbántva elbotorkált.

— Hát nem lett koponya. A kellékesné csúfosan becsapott. Ott ültem a sír szélén, és a hátam mögött állt Horá- ció, aki rémülten nézett a sírba, ahol a sírásó a lábszárcsontot csomagolta ki — persze megfelelő zörejjel. — Mikor ezt én is észrevettem, menekülni akartam a színpadról, de Horáció nem engedett. „Ne csinálj botrányt!" — súgta a fülembe, és visz- szanyomotí a sírhantra.

A lábszárcsont felrepült, én elkaptam, de olyan szerencsétlenül, hogy kicsúszva a kezemből, a sír széléig meg sem állt. A közönség tisztán látta a lábszárcsontot, elrejteni már nem volt idő.

Néma csend lett. A levegő megállt a nézőtéren. En dermedted néztem a csontra, majd lassan felemeltem, és akarva, nem akarva bekövetkezett a kellékes ötlete.

Eredeti szöveg: „E koponyának egykor nyelve volt, szépen tudott beszélni, s hogy vágja földhöz e pimasz, mintha Kain állkapcája volna, ki az első gyilkosságot elkövette. De miért ne lehetne ügyvéd koponyája..." stb.

Helyette v, következő szöveget rögtönöztem: „E lábszárcsontnak eovhor éle volt, slrépen tudott lépkedni, s hfogy vágja földhöz e pimasz,

mintha Kain lábszárcsontja volna, ki az első gyilkosságot elkövette. De miért nem lehetne ügyvéd lábszárcsontja..." — A közönség már kuncogott, és ezt lehetett hallani a nézőtérről: „Nincs koponya, nincs koponya!” — Itt döbbentem rá, hogy nem előnyös, ha a közönség — hacsak részleteiben is, de — ismeri a darabot. A temetői jelenetre még az tette rá a nagy pontot, hogy a zenekar a külföldi melódiákat abbahagyva átcsapott arra a közismert nótára, hogy „Most. van a nap lemenőben, kimegyek a temetőbe ..." Ez a nagy hiba a karmester felelőtlenségét igazolja, aki -előzetes megbeszélés nélkül Shakespeare mellé helyezte szerzőtársnak Dankó Pistát. — Itt már nemcsak mint Hamlet, de mint rendező is nagy törést éreztem az előadásban.

S most jött a befejező rész.

A nagy kardvívásom Laer- tessel, amely csupán vagdalózásból állt, eléggé humorosan hatott, mert egyikünk sem tudott vívni. Hol én csaptam őt oldalba, hol ő engem. Ennél a jelenetnél a zenekar — ha disszonánsán is, de — a Solvelg dalát in- tonálta. Megsebezve a mérgezett kardtól, aléltan dőltem Horáció keblére, aki gyengédem magához ölelt. Utolsó mondatomnál: „a többi néma csend...”, lassan görgettem fejem Horáció mellén, akinek kabátgombjára rátekerődzött hatalmas parókám. En elvágódtam és a parókám ott díszelgett Horáció mellén, belsejével a nézők felé, mint valami félelmetes, eddig nem ismert őslényt lelet.

Ebben a jelenetben még az is fokozta a váratlan tragé- diát, hogy kopaszra nyírt fejemmel úgy festettem, mint egy megskalpolt halottkém.

Horáció a mellemre borult és rázta a nevetés.

Halott anyám rámnézett, és a zsebkendőjébe temette arcát — de nem a sírás miatt. — A statisztéria hátat fordítva a közönségnek, visz- szafojtott nevetéssel lassan kltámolygott a színpadról.

A halott Laertes nevetőgörcsöt kapott, és a szőnyeg alá álcázta magát. Amikor á zenekar felfedezte a váratlan meglepetést, kihagyásokkal játszott a nevetéstől.' Ez a kakofónia különösen a fúvósoknál volt félelmetes.

Egy rövidlátó zenész, dkí fuvolán játszott, és aki nem látott le a színpadig, egyedül sipítozva Solvetg dalának utolsó taktusait.

A függöny, a függönyhúzó nevetésétől lassan, de ránga- tódzva ment össze. A közönség, ha nem is elégedetten, de jó hangulattal hagyta el a nézőteret.

Másnap a helybeli lap kritikája így hangzott: „Kultúr- botrány színházunkban! Szabó Samu mint Hamlet!” Miután a kritikus hosszan méltatlankodott az előadás miatt — bár én nem értettem akkor vele egyet, mert kitűnő hangulat volt a nézőtéren — kritikáját így fejezte be: „Harangöntő ne csináljon órát, táncoskomikus ne játsz- szon Hamletet!”

SZABÓ SAMU, a Pécsi Nemzeti Színház

Kossuth-díjas művésze.

A pályamunkákon fel kell tüntetni a gyűjtő nevét, foglalkozását (tanulóknál iskoláját, osztályát) lakáscímét; továbbá a gyűjtés helyét és idejét, valamint az adatszolgáltatók sze mély! adatait.

A pályázni óhajtók részvételi szán dékúkat jelentsék be a Néprajzi Múzeum Adattárának, Onnan bővebb felvilágosítást és megjelölt pályázati témájuk kidolgozásához részletes útmutatást kapnak.

A beküldött pályamunkák *— a pályázók szerzői jogainak tiszteiet- bentartásával — a Néprajzi Múzeum Adattárába kerülnek megőrzésre.