Dunántúli napló, 1957. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1957-05-30 / 125. szám
4 NAPLÓ 1957 MÁJUS 9» f €AeUc&C>ét0é0 Drága Ttbor barátom! 1Vfem is tudom, hol kezdjem * levelemet, de mindenesetre őszintén írok meg mindent, úgy ahogy van. Itt úgy az én, mint a többi menekült helyzete szomorú és nehéz ... Nyelvtudás nélkül hiába vágódtam be bárhová munkámmal. Hatalmas, 9 négyzetméteres plakátokat csináltam, ki is fizették, abból élek, de állandó munkát nem tudok kapni, ha jó is a munkám, akkor sem, mert nem ismerem a nyelvet. Két-három év kell, hogy befusson az ember, ha addig el nem züllik és bírja az itteni életet. Lakáskörülmények óh...! Magyar menekültek lakás nélkül, segélyezési helyen élnek, ahol tegnap is volt rablás.. stb. (Magyarokkal a főszerepben!) Eléggé le vagyunk járatva, nem egy „márka“ a magyar! Nekem ugyan van fedél a fejem felett, de nem biztos. Rengeteget tanultam már és minden kapott pénzemet szerszámba ölöm, mert az van. Fáj a szívem a gyerekekért, asszonyért, és Tiértetek, na- gyon-nagyon egyedül vagyok! Megbántam nagyon, hogy eljöttem, tanácstalan vagyok. Üzletemberek, gazemberek martaléka lesz az, aki marad. Tovább vándorolni pedig nem érdemes, mert elszakad végleg az ember. Itt három plakátom van az utcán, Párizsban, a Metrón is (nyomdai) — alatta az aláírás: „Gabriel Battancs“. Itt erős a szakmai színvonal, de 60—70 százalékos színvonalat megütöm én is. Jónak tartanak és élvonalba számolnak — ez hatalmas eredmény! Mégis hidd el, a „bár‘’-beli élet, züllés, pénz és forgatag helyett minden gondolkodás nélkül az otthont választom és ezt pedig egy komoly hathónapos tanulmányútnak számítanám. Persze otthon sem kellek már, mert renomém elment, mert eljöttem. Családnak sem, nektek sem! Isten tudja mi lesz vélem, de nagyon, el va- [ gyök keseredve. Most írom e sorokat egy \ bárban, mindenütt nők, — ru-\ ha nélkül jóformán — ebből is torkig vagyok! Erkölcstelenség, bűn a végtelenségig! Ez a Nyugat öregem és nekem ez nem kell. Szeretem a rendes munkát és irigyellek benneteket nagyon. A követséggel beszéltem, és ha bármilyen sorsba is kerülök, és nem is tudok elhelyezkedni, akkor is hazamegyek, mert most már bánt a lelkiismeret ... Nagyon csúnya dolog volt, amit tettem, de ki kellett fizetnem az iskolapénzt. Nem tudom mi lesz a sorsom otthon, de elhatározásom végleges, mert nyomorban el- zülleni nem akarok, és a Metrót választani alvóhelyül, mint a többi szerencsétlen! A követségen rendesek voltak és úgy néz ki, hogy három—négy héten belül, tehát június 20—30-ig személyesen mindenről beszámolhatok. írjál a munkalehetőségekről, ha egyáltalán lehet erről írni. Mindenkit csókolok és ne haragudjatok rám, de itt idegenben minden fájó! írjál feltétlen, azonnal, részletesen. Várom soraidat. GABI. Címem: Gábriel Battancs, Páris 9. Rue Fontaine 39. • A fenti levelet Battancs Gábor dekoratőr — a Pécsi Kiskereskedelmi Vállalat volt dekorációs dolgozója írta Párizsból, Negele Tibornak, barátjának. E sorokhoz talán nem is kellene kommentár, de még sem lehet szó nélkül hagyni a két-*| ségbeesett embernek papírra- vetett keserű reményét. Battancs Gábor még ez év januárjában hagyta el az országot.. Semmi bűne nem volt. mégis*1 elment, itthagyta feleségét és*' gyermekeit.;. Hogy mi űzte *1 idegenbe, — nem tudni. De*1 vissza akar jönni. Kéri Negele Tibort, hogy írja meg, van-e itthon munkalehetőség..: Mi megírjuk: van.;.! Itt most, már minden ember számára —, aki becsületesein akar dolgozni, — van és lesz is munka. Battancs Gábor, — a tehetséges fiatal rajzoló is kap mun-, kát, ha hazajön. Bántódásban nem lesz része. Dolgozhat, amennyit akar, csak ..; ha valóban megfizette az „iskolapénzt“ — amint írja, — soha ne feledje: magyarnak lenni, a hazában dicsőség ...! Csak ennyit, — kommentárként .: .! RAB Emeljük lel szavunkat! r A selíyei járás dolgozó asz- szonyad is magukévá tették a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség irodájának felhívását és határozatukban követelik, hogy tiltsák be a nukleárist fegyverek használatát. „Ké-|* rünk minden édesanyát, akikf életet adtatok: ne hagyjátok, hogy gyermekeitek és embertársaitok a gyilkos atomfegyverektől pusztuljanak el“ — hangzik a felhívás befejező része. Cím helyetti Árvizek Jugoszláviában A hosszabb ideje tartó száll kadatlan esőzések következtében Jugoszláviában az elmúlt napokban tizenöt folyó áradt ki s öntött el jelentős termő- területeket. Különösen komoly anyagi károkat okozott a Mo-(i rava, a Toplica és a Jeszenica áradása. A legújabb jelentések szerint a Száva Is áradással fenyeget. Kedves kis város Mohács ttt** a»1 Kedves kis város ez a ----------....... Mohács, s nemcsak az teszi széppé, hogy a Dunaparton épült. Ez is. Deha a városi és(község- gazdálkodási hivatal embered .nem csinosítanék, ez is olyan lenne, mini a többi járási székhelyünk, — poros, unalmas, rendezetlen. Moh ácson örömmel megy végig az ember. Az utak két oldalán kora tavasztól késő őszig nyílnak a különböző virágok, kedvesék, vonzóak a parkok, a díszes terek, az árnyas fák, a messzeségbe futó sövények. Minden évben 50—60 ezer virágot ültetnek ki az utak két oldalán. Korán virágodnak az árvácskák, s Ilyenkor már csak a magjuk marad meg. őst gyűjtik össze ezeket a magokat, hogy a következő évben is ékesíthessék a város^. Egyúttal azonban újfajta virágokat ültetnek helyükbe, amelyek késő őszig nyílnák, díszelegnek. Legtöbb köztük az úgynevezett kanna-virág, mert ez a legmutatósabb. Több, mint két holdas kertészet ál a községgazdálkodási hivatal rendelkezésére. Itt nem zöldségféléiket termelnek, hanem virágokat, díszes csemetéket, bokrokat, sövény cserjéket nevelnek s valamennyit a város csinosítására használják fel. Most Iskoláznak például 2000 fenyőt, mert a háború folyamán sok fenyőfa elpusztult a városban, s ezeket pótolni kell. Szepesi László, a főkertész boldogan újságolja, hogy az ostorfa talán még hazájában, az AMőldön sem növekszik akkorára, mint Mohácson. Ezért ilyen csemetéket is nevelnek, összesen több, miint húszfajta virág, fa, fenyő és növénycserje található a kertben. A községgazdálkodási hivatal terve, hogy a duna- pairti rózsák helyébe is újakat ültet, s díszes virágokkal csinosítja a sétányt. Ez annál is fontosabb, mert sok külföldi hajó köt ki Mohácson. Hadd lássák a külföldiek is, hogy nem akármilyen városba érkeztek, hanem Baranya egyik legszebb vidéki városába. Parkosítják a Somogyi utcánál lévő csónakiház környékét és a Bartók Béla művelődési otthont is. Június elején rendezik a járási ifjuteiágd fesztivált, s erre az időire teljes díszbe keli öltöznie a városinak. Hamarosan nyitnak egy virágüzletet is, amely a felszabadulás óta nincs Mohácson. Ennek érdekéiben már hatezer különböző virágpalán- tát szereztek be a pécsi kertészeti vállalattól. Igaz, hogy a f virágok nem nőnek olyan f gyorsan, mint amilyen gyor-(I san megnyílik az üzlet de a/ kertészeti vállalat megígérte, i hogy kezdetben segíti áruval é az új üzletet, s a mohácsiaknak is van árujuk, amelyből pótolhatják a hiányzó mennyiséget. A két üveghá z melléj .-is. • - még( kettőt építenek hamarosan, át- J szerelik az üvegházak fűtési! rendszerét, amelyek ugyancsak] hozzájárulnak majd, hogy elegendő virágot vásárolhassanak J a mohácsiak és még csinosabb] legyen városuk. Más járási székhelyen sem] ártana a csinosítás. L. J. „Köztudomású .,hog y ma már nemcsak atom- éa hidrogénbombák vannak, hanem van kolosszális romboló- erejű rakétafegyver Is, amelynek háborús alkalmazása néhány óra alatt halált és pusztításokat okozhat egész államok területén.” (Bulganvin) V Valami készül, Valami, szörnyű nagy dolog: (Ijedten pislognak ránk Az esti csillagok.) Halál kaszája peng És mag hasad, Torzszülött mered bambán, Gennyes seb fakad... Emberek! valami készül itt, Valami, szörnyű nagy dolog: Nekem van egy gyenge kis trombitám, Én beléfújok. Gonosz kezek játszanak örült erőkkel ellenünk; Folyik a háború, Vigyázók legyünk! Golyó szíven még nem üt, Nem facsar könnyet a gáz; A halál alattomos: Tengerben cikáz, Gyepre ül s kalászba búj, Tehén tejével csordogál: Megnyergell az életet — A halál, a halál. ( Valamit tenni kéne. Valamit tenni kell; Szóval, írással, Foggal és körömmel, Könnyel, nyállal. Nagy gyülekezetek Harsogó szavával.., Kürtösök és Kicsinyke trombitások! Szent egyesülésre Riasszatok! Riasszatok! CSORBA TIVADAR Előzzük meg a világkatasztrófát! Nem vehetünk újságot kezünkbe anélkül, hogy szinte naponta ne találkozzunk az atomproblémákkal, az atom- robbantási hírekkel. Karácsony-szigeteken történt robbantás után a nevadai készülődésekről írnak az újságok. Nem futhat át szem közömbösen ezeken a cikkeken. Nem maradhat tétlen a kéz, amikor a nagyhatalmak versengése és ellenségeskedése világkatasztrófát készít elő. Tiltakozunk az atomrobbantások ellen és tiltakozásra szólítunk fel minden jóérzésű embert, szerte az országban. Legyen figyelmeztető és elrettentő példa Hirosima tragédiája és a robbantási kísérletek több tízezernyi áldozata. Es mi lesz azután? Mi lesz a sugárzást kapott emberek gyermekeivel és unokáival? Emberek! Anyák és Apák! Emeljétek fel tiltakozó szavatolt az emberiség jövőjéért, az atomhisztéria ellen! Követeljétek az atomrobbantási kísérletek betiltását és a nagyhatalmak gyors megegyezését! Addig tiltakozzunk, míg nem késő! j A BARANYA MEGYEI MÉSZÖV DOLGOZÖ1 44 aláírás. Oravecz Pista emlékére \ 1945 január eleje volt. Ezekben a napok- -*• ban a szovjet csapatok Budapestet már teljesen körülzárták, sőt az előőrsök már, a Városligetnél jártak. En — nem messze a keleti pályaudvartól — a Szövetség utcai Apponyi poliklinikán ápoltam a sebesülteket. Nem voltam katona, mert az én korosztályom behívására akkortájt már nem futotta az idő, igyhát csak ki- plakatírozták, hogy vonuljunk be ide és ide. Katonaruhát nem adtak, kiképzésünk nem nőit (nem is nagyon vágytunk rá). Tankcsapdát ásottak velünk. Innen harmadmagammal megszöktem s úgy gondoltuk, hogy azt a pár napot, míg a szovjet csapatok bejönnek Pestre, nyugalmasabb helyen töltjük el. Jelentkeztünk a poliklinikán, s azt mondtuk, hogy elszakadtunk a csapattesttől, itt akarunk tovább szolgálni. A poliklinikán ekkor a 22. kecskeméti csapatkórház tartózkodott. Ez a kórház Kecskemétről menekült fel Pestre, s ebbe az épületbe költözött. Parancsnoka egy idős orvosezredes volt, aki nem sokat firtatta dolgunkat, hanem beosztott bennünket betegápolónak. A kórházban számomra az a feladat jutott, hogy az újonnan érkezett sebesültek nevét felírjam, kimutatást készítsek róluk, beszélgessek velük, üzeneteiket „Jelvegyem” és naponta eljuttassam a rádióhoz, ahol a „Vöröskereszt-félóra" műsor keretében felolvasták azokat. Emlékszlem az egyik üzenetre. Kora reggel volt, amikor egy sebesültszállító autó megállt a kórház előtt, öt katonát hoztak, közülük négy a saját lábán ment be a kórházba, sebesülésük nem volt túlságosan súlyos. Az ötödiket, egy feketehajú fiatalembert, hordágyra/ fektettük s úgy vittük be. Haslövése volt, de a fején Is megsebesült, mert a homlokáról is csurgóit a vér. Lefektettük, én felírtam az adatait s pár szót beszéltem vele. Megkérdeztem mit és kinek akar üzenni. Csurgóra üzent szüleinek és menyasszonyának, hogy jól van, kisebb sebesüléssel kórházban fekszik, de hamarosan meggyógyul, ne aggódjanak érte. Ezt az üzenetet'a többivel együtt elvittem a rádióhoz. Másnak reggel hallottam a rádióban, az üzenetet, de ' a csurgói fiú már nem, mert az éjjel — meghűlt... . Mi hárman, akik együtt szöktünk ide a kór'Wzba, az épület második emeletén lakiunk, egy padlásszobában. Szobánk nem volt valami biztonságos, hiszen az állandó bombázás, aknazápor minden pillanatban fenyegetett bennünket. Mondtam is a barátaimnak, Oravecz Pistának és Varga Karcsinak, hogy költözzünk el innen, mert egyszercsak betalál ide valami lövedék. Pista azt mondta, hogyha meg kell döglenünk, akkor mindegy, hogy hol, úgysem tudunk elbújni. így aztán hiába beszéltem, este Oravecz Pista felment lefeküdni, Varga Karcsi meg én a földszinten az orvosezredes szobájában telepedtünk le. ösz- szetoltunk két fotelt és abba feküdtünk. Éjjel, hatalmas dörrenésre ébredtünk. Az első pillanatban senki sem tudta mi történt, csak össze-vissza szaladgáltak ápolók, orvosok. — Belövést kapott az emelet — kiabált valaki. Az emelet? Rohanok fel, mert eszembe jut, hogy Oravecz Pista fönt alszik. Megpillantom szobájának ajtaját. Az ajtó kifordult a tokjából. A folyosón faltörmelék. Az ajtó előtt már többen állnak, amikór odaérek. Érzem, hogy szivem a torkomban lüktet. Bepillantok a szobába, s látom, hogy Pista ágya fölött egy hatalmas rés tátong. Az ágyon tégladarabok. Most szedik le. Odalépek az ágyhoz, aztán megtántorodok. Csak nyakat látok, fejet nem. A fejét szétvitte a lövedék... Hányingerem van. Kltámolygok a szobából. Akkor érkezik oda Varga Karcsi is. — Mi van? — kérdi ijedten. — A Pista... — nem tudom tovább mondani, mert érzem, összeszorul a torkom s nem jön ki hang a számból Szótlanul visszamegyünk az orvosezredes szobájába. Elaludni már úgysem tudnánk, így csak a fotelben üldögélünk. Hosszú ideig nem szólunk egymáshoz. A csendet Karcsi halk hangja töri meg: — Pedig azt mondják, hogy az oroszok már a Városligetnél vannak... Nem tudok uralkodni magamon. Felugrok a székből és ordítok. — A Városligetnél?... Miért csak a Városligetnél?... Miért nincsenek már itten, hogy vége lenne ennek a rohadt életnek, hogy ne kelljen már bújkálnunk, mint a vakondoknak .. t Karcsi ijedten néz rám, de én tovább üvöltök. — Már egy hete a Városligetnél vannak. Innen alig egy kilométerre. Mire várnak? Sztálingrádtól idáig el tudtak jönni, csak a Városligettől a poliklinikáig nem érnek már soha?..: Valaki ránknyitja az ajtót, de mindjárt visz- sza is csukja. Abbahagyom a kiabálást, lérogyok a székre. Az éjszakít most már szótlanul virrasztjuk végig. Reggel parancsot hirdetnek. Egy tehergépkocsival végig kell járni a környező utcákat és a sebesülteket behozni. A kocsira segítségül Karcsit és engem rendelnek ki. Már ott is az autó, beülünk és indulunk. Kikanyarodunk a Rákóczi útra. Az úton 100 méterenként barrikádok, csak a középen a villamos- vágányok szélességében szabad az út. A villamosvezetékek a földön fekszenek, kitört kirakatok, romos házak, az úttest tele téglával, öreg, rozoga teherautónk majd kirázza belőlünk a lelket. Ilyen autót küldtek sebesülteket szállítani... Még vöröskereszt jel sincsen rajta... Amikor a Nemzeti Színházhoz érünk, kocsink defektet kap. A gépkocsivezető is, mi is kiszállunk s tanakodunk, hogy mit csináljunk? I — Itt hagyom az egész francot, csak nem kezdek hozzá most szerelni? — mondja a gépkocsivezető. Tompa dörrenéseket hallunk jobbról is, balról is. Egy akna nem messze tőlünk, az egyik ház tetejébe csapódik, Fröcs- csennek szét a cserepek, a piros kis cserépdarabkák egészen a lábainkig gurulnak.. ■. Még föl sem ocsúdunk, amikor repülőgépzúgást hallunk. — Álljunk be a kapu alá — mondja Karcsi és már szalad is. Ml is utána. A repülőgépzúgás egyre közeledik, már a gépet és megpillantjuk. A Duna felől jön, egész alacsonyan, a Rákóczi út fölött. Már a felségjelzést is látjuk: német. Mindhárman figyelő szemekkel nézzük s úgy tűnik, mintha egyenesen felénk repülne. Aztán hirtelen apró kis fények villannak meg a gép elején. — Viláaitólövcdékkel lő — mondja a gépkocsivezető. Érzem, hogy remegnek a lábaim. Félek? Igen. Beljebb bellene húzódni a kapu alá, de nem tudok. Nem bírom a lábaimat emelni..» Tatatata tat a.. ■ most ér ide a gépfegyver hangja. Hallom, hogy a lövedékek végígsöp- rik a ház homlokzatát... mint egy megszállott, nem tudok mozdulni, csak a gépet figyelem. El zúg a ház fölött és visszakanyarodik a Duna felé. — Meghalt! — ráz meg valaki. Karcsi szorítja meg a tállam és mutat a földre. Ott fekszik a gépkocsivezető. Letépjük róla a zubbonyt és ... három helyen vérzik a melle. Halott ... Még a nevét sem tudom. Gépkocsija ott áll a Nemzeti előtt... — Menjünk vissza a kórházba — szólal meg Pista. — Mit csináljunk vele? — kérdem és mutatok le. — Semmit. Nézz körül. Kapkodom a fejem: egy.-.» kettő... három ... négy ... számolok. Négy halott fekszik körülöttünk a járdán. Újságpapírral, rongyokkal most takargatják le... — Rohadt... szemét... — mondja összeszorított fogakkal Karcsi és belenéz a távolba, amerre a gép elrepült. Mind akiket fejbevágtak, szédelgünk végig a Rákóczi úton, vissza a klinikára..; Másnap reggel arra ébredünk, hogy orosz katonák járnak a klinikán. Január 16-a volt. Számunkra véget ért a háborúm • A Népszabadság május 29-t számában olvasom, hogy felrobbantották az első idei ame- ; , rikai atombombát, a május 15-1 számban, hogy Kisi japán miniszterelnök nukleáris fegyvereket követel Japán részére. Ugyanebben a számban jelent meg. Hruscsov elvtárs nyilatkozata a New York Times főszerkesztőjének, amelyben többek között ezeket mondja: „A fő dolog azonban az, hogy elmozdítsuk a holtpontról azt a kérdést, amelynek megoldását az egész emberiség várja: a béke, vagy a háború kérdését”. Majd pár sorral \ lejebb: „Ami a Szovjetuniót illeti, minden tőle & telhetőt megtett és megtesz ezután is, nemcsak a háború elodázásáért, hanem azért is, hogy egyáltalán ne legyen háború.” Úgy érzem, határozottan kell állást foglalni, nemcsak szavakkal, tettekkel is. A béke egy katonája vagyok. GARAY FERENC '
