Dunántúli Napló, 1956. december (13. évfolyam, 287-311. szám)
1956-12-09 / 294. szám
4 NAPL6 MS6 DECEMBER » Edvard Kardelf parlamenti beszéde a magyarországi eseményekről Belgrád (Tanjug) A jugoszláv szövetségi nemzetgyűlés két házának december 7-én, délután met rtott együttes ülceén felszólalt Edvard Kar- delj, a szövetségi végrehajtó tanács alelnöke, aki a jugoszláv gazdaságpolitika időszerű kérdéseiről és e kérdések politikai vonatkozásairól beszélt. Edvard Kardelj, a többi között a következőket mondotta a magyarországi eseményeket elemezve: A kommunista párt valóságos társadalmi vezető szerepét nem lehet törvénnyel előírni. A párt csak abban az esetben tölthet be való an vezető szerepet, illetve csak akkor lehet a leghaladóbb társadalmi tényező, ha valóban az objektív társadalmi törvények vonalán tevékenykedik. S minthogy ezek-a törvények az emberek, a társadalmi osztályok révén hatnak, a kommunista pártot, vagy bármely más szervezett szocialista vezető erőt — a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti Időszakban — úgy kell megalapozni, hogy azon keresztül, ugyanúgy, mint az egész társadalmi mechanizmuson keresztül kifejezésre juthassanak a leghaladóbb szocialista irányzatok, s hogy a szocialista viszonyok fejlődésével a párt is változzék. Ha ezt egy párt nem érti meg, akkor, bármennyire is veri kommunista mellét és történelmi vezető szerepére hivatkozva, a marxizmus-lenlnizmuEsal dobálózik, mégis a szocialista fejlődés fékezőjévé válik. Sőt, ha továbbra is ezt az utat követi, reakciós erővé válhat. Súlyos antimarxista tévelygés azt hinni, hogy a párt, csak azért, mert kommunistának nevezi magát, biztosítja hatalmának haladó cs demokratikus jellegét. Ez világosan megmutatkozott Magyarországon. Ott a bürolcratikus önkényuralom antidemokratikus rendszere s munkás!ömegek akarata ellenére, éveken keresztül egy klikk önkényes politikáját szolgálta. Ez végül is fegyveres akcióhoz vezetett, amelyben a fő erő a munkásosztály volt, azaz éppen az az osztály, amely csak egyedül lehet hordozója a magyar társadalom szocialista átalakulásának. Ebben a tekintetben nem az a legfontosabb, hogy ki mindenki használta ki a munkás- osztálynak ezt a zendülését és milyen jelszavaknak ült fel a munkásság, amikor ösztönösen felkelt valami ellen, ami társadalmilag elviselhetetlenné és reakcióssá vált. Sokkal fontosabb az a megállapítás, hogy ogy politikai rendszer, a szocializmus nevében tulajdonképpen a további szocialista fejlődés fékezőjévé vált olyannyira, hogy a munkásosztályt, azaz a szocialista haladás fő erejét fegyveres ellenállásra kényszerítette, azért, mert ez az osztály más módon nem j • Hathatta kifejezésre akaratát. — A kommunista sajtóban arról folyik most a vita, vajon a magyarországi forradalmi eseményeket ml okozta: a korábbi kormány egyes hibái, vagy maga a politikai rendszer. Nyilvánvaló azonban, hogy az egyes hibák önmagukban nem idézhettek volna elő a tömegekben Ilyen elszánt reakciót, amennyiben a tömegeknek lehetőségük lett volna arra, hogy kifejezésre juttassák törekvéseiket a vezetőség hitelétvesztett politikájának megváltoztatására, s ezzel egyben a hibák kijavítására is. De ha a dolgozó szocialista tömegeknek nem adatott meg az a lehetőség, hogy az ilyen törekvéseiket kifejezésre juttassák és a hibákat kijavítsák, akkor nyilvánvaló, hogy Itt egy olyan pchttkai rendszerről vari szó. amely elvá’asztja a tömegeket a hatalomtól. Az Ilyen rendszernek elóbb-utóbb oda kall vezetnie, hogy először a vezetődé« e’szakad a tömegektől mtb°'yt a vezetőség politikája konfi'k’usb kerül a dolgozó tömegek elemi érdekeivel, azután npri'e hogy e 'ömeoek akciót indusnak az o'yan politika1 rendszer ellen, amely mes ak-’őá'vozza őket abban, hoev bofn’vá*? pvakorollsnak a társadalmi viszonyokból eredő ügyek ' "'•zésére. — Ezek szerint tehát teljesen világos, hogy =• ha a politikai rendszerről beszélünk — nem gondolunk sem a szocializmusra, sem pedig a lenini szovjet rendszerre, amely úgy épült fel, hogy a tömegek hatást gyakorolhattak az állam ás a párt politikájára. A politikai rendszer alatt ebben az esetben mindazoknak a politikai formáknak és módszereknek összeségét értjük, amelyek elválasztják a szocialista munkástömegeket attól, hogy közvetlen hatást gyakoroljanak a hatalomra és amelyek erősítik a pártban és az államban a bürokratikus elemeket, átadva nekik lépésről-lépésre a hatalom egyes emeltyűit s a hatalomnak ezáltal valami mássá kell elktrcsosulnia és nem válhat a munkásosztály hatalmává. Éppen az ilyen folyamat vezetett Magyarországon a kommunista pártnak a tömegektől való elszigetelődésére és egy bürokratikus klikk abszolút önkényéhez, amelyik klikk leszokott arról, hogy számontart- sa saját munkásosztályának, b ezzei saját népének törekvéseit és kívánságait. Mint marxistáknak sohasem szabad egy pillanatra sem elfelejtenünk, hogy a bürokratizmus általában, a gazdasági technokrácia pedig különösen belső logikájánál fogva az átmeneti időszakban szükségszerűen az ilyen bürokratikus politikai rendszer felé szorítja a társadalmat. Amikor pedig ez a folyamat — amennyiben a belső szocialista erűk nem állják útját — lendületbe jön, nemcsak Sztálinokat szül, hanem magyarországi eseményeket is. A magyar munkásosztály tulajdonképpen ösztönösen, mégis szocialista módon, mégpedig csakis szocialista módon járt el. Igaz ugyan, hogy az államrendszer, a demokrácia és a politikai-pártviszonyok felfogása tekintetében nagymértékben különféle kispolgári elvont liberális frázisok hatása alatt állott, ugyanakkor azonban szilárdan védelmére kelt a termelőeszközök társadalmi tulajdonának. Sőt mi több, a munkástanácsok felállításával ezt a vívmány, tovább fejlesztette azáltal, hogy az állami tulajdont a társadalmi tulajdon következetes formájává, azaz a termelők közösségének közvetlen demokratikus irányítása alatt álló tulajdonná alakította át. Jellemző az is, hogy a munkástömegek az egységes munkástanácsok és azok alulról felfelé vaió egyesítése mellett döntöttek, hogy ezáltal közvetlen befolyást gyakorolhassanak a központi államhatalomra. Ez magábanvéve azt mutatja, hogy a magyar munkásosztály minden eszmei zavar ellenére, amelybe ösztönösen sodródott, mégis lényegében megtalálta a hatalomhoz vezető igazi utat. Természetesen ma Igen nehéz arról beszélni, vajon a magyar munkásosztálynak a hatalomért folytatott további harca folyamán sikerült volna-e megtartania pozícióit a gyárakban. Nem fér kétség ahhoz, hogy az újjáéledt bur- zsoá reakciós erők, amelyek egyre nagyobb támogatást kaptak külföldről, megkísérelték volna, hogy végleges győzelmet arassanak. E tekintetben szereplésük nyilvánvaló volt. Ezek a reakciós erők az első szakaszban a munkásosztály eszmei és politikai dezorrien- tálódását arra igyekeztek ki- haszná’nd. hogy újból a hata- 'om tényezőivé váljanak az országban. Ebben a szakaszban ezek a reakciós erők — főleg azért, mert gyengék voltak — megelégedtek a szabadságról és a demokráciáról szóló általános frázisokkal. De ha egyszer kezükbe ragadták volna a hatalmat, a dolgok logikájánál fogva legalább is részben feltétlenül eltörölték volna a termelőeszközök társadalmi tulajdonát, de minden esetre kar átozták volna a munkás- tanácsok szerepéi és azok fokozatos felszámolására törekedtek vo'tia. Minden központi pártmono- pó’ium — akár egy pártról, vagy több pártról van szó, — összeegyeztethetetlen a termelő tömegeknek aszal az t?r<-l döntő szerepével, amit a gyárait munkástanácsaiban és a kommunákban fejtenek ki, — Ezek szerint tehát nem fér kétség ahhoz, hogy Magyar- országon az új „többpártrendszer“ igen hamar összeütközésekbe került volna a munkástanácsokkal. mint ahogy ez ezután is megtörténik minden olyan kísérletnél, amely arra Irányul, hogy visszahozza egy bürokratikus párt régi monopóliumát. Ezek szerint tehát nagy hiba az és ábránd lenne azt gondolni, hogy a magyarországi forradalmi összeütközések Nagy Imre kormányának végleges formájával, amilyen november 4-ig volt, megoldást nyertek volna. Ellenkezőleg. Magyaronszág végleges társadalmi és politikai formájáért csak akkor indult meg a harc és senki, aki nem. akar kiagyalt dolgokba kapaszkodni nem mondhatja meg, milyen lett volna annak kimenetele. Nem zárható ki az sem; hogy a munkásosztály és a szocializmus komoly vereséget szenvedhetett volna s ezzel Magyarország igen veszélyes nemzetközi összetűzés tárgyává válhatott volna. ügy véljük, hogy ha a szocializmusról van szó, annak sorsát Kelet-Európábán ma nem az dönti el, hogy a szovjet beavatkozás mellett vagy ellen foglal valaki állást, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, mert azt legnagyobb részben a fennálló nemzetközi helyzet idézte elő. A fő és döntő kérdés másban rejlik, nevezetesen abban, hogyan kerülhetett egyáltalában sor tizenegy évi hatalom után — amely hatalom a szocializmusra esküdött —, egy viszonylag fejlett és erős gazdasági bázissal, erős munkásosztállyal rendelkező országban arra, hogy ugyanaz az osztály fegyveres harcba kezdjen és hogy ez a felkelés kihívja maga ellen egy másik szocialista ország intervencióját. Akárhogy is nevezzék ezt a folyamatot, forradalomnak, vagy ellenforradalomnak, az tény marad, hogy ama hatalom ellen, ame’y magát szocialistának nyilvánította, felkelt a munkásosztály, mégpedig többségében, mert ha nem így lenne .akkor a felkelésből sem lett volna semmi. Ezek szerint tehát a mai Magyarország legalapvetőbb kérdése éppen abban a tényben rejlik, amelyet tna bizonyos kommunista pártok a leghatározottabban elleneznek s ez az az fő kérdés, amiről ma beszélni kell. Arról van ugyanis szó, hogy gyökeres változásokra van szükség a politikai rendben, nem pedig az embereket és az egyes hibákat kell kijavítani. Csak ha ezt megteszik, csak ebben az esetben csökkenthetők lényegesen a szovjet beavatkozás következményei a szocializmusra. Ami pedig a legutóbbi magyarországi eseményekben a legjobban meglepő, az a kommunisták félelme a munkás- tanácsoktól. Leninnek annakidején volt bátorsága kiadni a jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek!“, bár a bolsevikek nem voltak többségben a szovjetekben. Lenin azonban, mint marxista, joggal elvárta, hogy a munkástömegek ha magukra vállalják a hatalommal járó felelősséget, feltétlenül saját érdekükben, azaz szocialista módon cselekednek. És Lenin nem csalódott. Magyar- országon senkinek sem volt bátorsága ahhoz, hogy ilyen követeléssel lépjen fel, még a munkástanácsoknak sem, amelyek túlságosan az elvont kispolgári liberális jelszavak alatt állottak. De bármilyenek is voltak ezek a munkástanácsok, mégis az egyedüli reális szo- cia’ista erőt képviselték, s valószínűleg rövidesen kigyógyultak volna az idegen antiszo- clallsta befo’yásból. ha vállal- niok ke'lett volna a fő felelősséget a hatalomért, mind a gyárakban, mind az önigazgatási közösségekben, mind pádig a közpon'ban. Miután a kommun!s*ák Magyarországon nem fey á'ltak hozzá a műn- kás*anác°okhoz. hanem csak »rra a',l,á’tnk. h-vy fp’ ke’ venni n munkát, de nem beszélnek a hatalomról, ők maguk is a kispolgári és nacionalista, áldemokratikus elemek és frázisok befolyása irányában sodródnak. A magyarországi események másik elbírálása szerint minden hasznos és haladó, ami a szabadság és demokrácia nevével cicomázza fel magát. Az utcán és a különböző értelmiségi klubokban a szájhősök egymást túllicitálják, hogy e jelszavakat ki fokozza hamarabb anarchista destruktív képtelenségekig, megfeledkezve arról, hogy az álszabadság frázisaival való dobá’ózés a gyakorlatban nem jelent egyebet. mint zűrzavar keltését az emberek gondolkodásában, valamint feiülést az igazi ellenforradalmároknak. akik a frázisok mögé bújva előbb a klasszikus többpártrendszer szükségességét hangoztatták, aztán pedig saját törekvésüket, hogy vezető helyet kapjanak a hatalomban. Nem állítom, hogy a magyar értelmiség legnagyobb része, amely általában hordozója volt ennek a hiú, elvont liberalizmusnak, szubjektív« nem volt áthatva őszinte demokratikus és humanista szándékoktól és tudom, hogy idegenek voltak neki az antiszocialista célok. Ahhoz azonban, hogy valaki forradalmi mozgalmat vezethessen, nem elegendő csak az őszinteség, a szabadságszevetet és a humanizmus, hanem tudnia kell azt is. hogy mit akar. Ezzel szemben annak az értelmiségnek a körében, amely a hiú proklamációk és jelszavak egész tömegét bocsátotta ki, egy sem akadt, akinek lett volna bátorsága ahhoz, ahogy megmondja a tömegeknek, nincs szabadság és nincs demokrácia, ha amögött nem állnak bizonyos társadalmi erőviszonyok, egy meghatározott társadalmi struktúra, a forradalmi akcióban pedig reális társadalmi erő is, s ezek szerint tehát a forrrda’om alapvető problémája elsősorban abban rejlik, hogy megteremtse azt az erőt, amely pedig csak szocialista lehet, s akkor lehet cssk igazán a demokrácia politikai rendszeréről és a demokrácia világos tartalmáról beszé’mi. A magyar értelmiség egyes körei, minthogy képtelenek voltak arra, hogy bármit alkossanak, illetve új utakat törjenek a szocialista talajon, végül is a történelmi lomtárból előhúzták a régi burzsoá politikai gépeket és a régi magyar nacionalizmust, miután más nem maradt számukra. A magyar forradalom tragédiája éppen abban rejlik, hogy a körülmények kényszerítő hatására éppen ezek az eszmeileg meddő elemek váltak a forradalom politikai vezetőivé, mert semmiféle más vezetőség nem volt. De még ennél is kataszlrófálisabb, hogy Magyarországon nem akadt semmiféle más tudatos szocialista erő vagy központ, amely más lehetőséget is kínálhatott volna a magyar munkásosztálynak .nemcsak a visszatérést a burzsoá politikai rendszer, vagy a sztálinizmus pozícióhoz. A munkásosztály az ilyen körülmények köztt ösztönösen cselekedett, de mégis egyedül ő cselekedett szocialista és valóban demokratikus módon, a munkástanácsok megteremtésével, azzal a szándékkal, hogy a munkástanácsokat egy egységes országos rendszerré tömöríti. Ezzel a magyar munkásosztály megtett mindent, amit a közvetlen gyakorlat keretei között megtehetett. Sajnos ez a folyamat nem fejlődött ki egészen, aminek főoka mindenképpen abban rejlik, hogy hiányzott az öntudatos irányvétel s világos cél. Nem voltak kidolgozott koncepciók a magyar szocializmus újjáalakítására a politika) hatalomnak a munkástanácsok kezébe való átadása útján, mind a sztálinista, mind pedig a burzsoá reakciós politikai tényezők elszigetelése mellett, amely tényezők a kispolgári anarchizmus és állibe- raltzmus mögött bújtak meg. Emellett n munkásosztály egészséges szocialista media nlzmusára heves politikai, anyagi és eszmei nyomást gyakoroltak mind a burzsoá demokratikus Illúziók hordozói —, akiknek szemében a munkástanácsok mint politikai forma szálkát jelentettek, mert azok biztosították volna a munkásosztály és a szocialista erők vezető szerepét —, mind pedig a sztálinista elemek, akiknek szemében a munkástanácsok korlátozták az uralkodó pórt monopóliumát. Túlzás nélkül elmondható tehát, hogy a magyar dolgozó nép elemi erővel kirobbanó felháborodásának fft jellegze tessége az volt. hogy hiányzott minden befolyásos forradalmi és reális' szocialista szubjektív tényező, amely harcba tudta volna indítani a munkásosztályt a szocializmus és a szocialista demokrácia síkján, a munkástanácsok és a dolgozó tömegek egyéb önkormányzat' szervei révén meghonosítandó hatalomért. Felvetődik a kérdés, hogyan történhetett meg, hogy a magyar szocializmus ilyen súlyos eszmei kudarcba fylladt? A magyar forradalmi összeütközés tulajdonképpen az első nagyobb példája az erőszakos leszámolásnak a szocializmus fejlődésének ama gátjaival, amelyek egy már megszilárdult bürokratikus politikai rendszer termékei, és amelyek' bizonyos feltételek között törvényszerű társadalmi Jelenségek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakban. De ezek a szocialista demokratikus formák és eszmék még csak születőben vannak, hiányzik a tapasztalat, ezzel szemben maga a társadalmi fejlődés feltétlenül gyorsabb haladást követel a politikai és eszmei élet síkján is. Ezzel a haladással szembehelyezkedik a múlt forradalmi hagyományaira hivatkozó rendszer anyagi és eszmei konzervativizmusa. Ezért tehát az olyan társadalmi megmozdulásokban, mint amilyenek most Magyarországon játszódnak le, a tudat .alatti ösztönös felkelés juthat túlsúlyra. Ahol pedig a forradalmi eseményekben az ösztönösség kerül felül, ott egyidejűleg az agyakban ábrándok vernek gyökeret, a gyakorlati tevékenység pedig egyes ismert régi, de most újból idealizált formák felé húz vissza. Így volt Magyarországon is. A Rákosi—Gerő féle rezsim és általában az uralkodó sztálinista dogmák nemcsak, hogy igen sok társadalmi ellentétet halmoztak fel, hanem ártottak a szocialista harcosok gondolkodásának is. A szocialista fejlődés folyamatát kizárólag a szocialista forradalom kiindulópontjának szemszögéből, vagyis a proletá- riátus és a burzsoázia összeütközésének szemszögéből értelmezni, eszmei szempontból abszurdum, politikai szempontból pedig reakciós. Az ilyen nézetből ered mindannak automatikus értelmezése, ami a kommunista pártok uralma alatt álló országokban létezik. Mintha ott minden társadalmi probléma örök időre megoldódott volna, illetve mintha ott minden kérdést békésen és rendeletekkel lehetne megoldani és mindenki minden izgalom nélkül várná, hogy a neutralizált adminisztratív apparátus valamelyik irodája mikor látja elérkezettnek az időt az egyik vagy a másik kérdés megoldására. Az ilyen idealizált séma szerint, amely 6ajnos nemcsak karikatúra, hanem valóság, úgy látszik, hogy az átmeneti időszakban nem szüleinek állandóan és nap-nap után pozitív és negatív tényezők a társadalom fejlődésében. Igen helytelen, ha az átmeneti időszak társadalmi fejlődésének problémáiról folyó vitát kizárólag a megdöntött burzsoázia maradványaira egyszerűsítik le. A szocializmus tízéves fejlődése után egy valamennyire is fejlett országban ezeknek a maradványoknak sokkal kisebb politikai jelentőséggel kellene btmiok. Az átmeneti Időszak államgépezete más tényezőket is szül, athe- ’yek sokkal jelentősebbek és amelyekbe új alakban beveszik magukat a történelmi reakciós erők, amelyek ellenszegülnek a szocializmus haladásának. Ft, elsősorban, mint •’hoev mindannyian tudjuk, a bürokratizmus, amely egyaránt jelentkezik mind sztálinista, mind pedig bunsoá-demokcf* tikus formában. A burzsoá el« lenforn ialmak csak olyan kő* rülmények között számíthat« nak valamennyire is komoly politikai tényezőnek, amikor a bürokratikus önkény olyan mértékben helyezkedik szembe a további szocialista fejlődés szükségszerűségével, hogy lel* zaklatja a munkásosztályt és támadásra hívja ki maga ellen, Rákosi Magyarországának az volt a jellegzetessége, hogy az átmeneti időszakban hiányzott a társadalmi folyamatok minden komolyabb elemzése, sőt hr'álbüntetés .terhe mellett megtiltották, hogy bírálják a társadalmi viszonyokat és ecycb problémákat, ame’y.'k ellentétben állnak azzal g feltevéssel, hogy az olyan társadalomban, amely a szocializmust építi, a burzsoázia maradványain kívül nincsenek reakciós és konzervatív elemek. E tanítás szerint a magyarországi fejlődés azoncs a kormány politikájával és iff a kormánynak abszolút hatalommal kell rendelkeznie. Az ilyen felfogás szerint azoknak, akik tudatosan hozzá akarnak járulni a szocializmushoz, egyetlen feladata abban rejlik, hogy népszerűsítsék és magyarázzák a kormány intézkedéseit. A társadalomtudományok nak ugyanez a feladata. Ilyenformán az eszmei munkának nincsen semmiféle alkotó ereje s az elvtelen prakticlzmus kiszolgálójának nyomorúságos szintjére süllyed. Ilyen eszmei légkörben fejlődtek. a magyar munkástanácsok is. Amint láttuk, szembehelyezkedtek velük, mind 3 Rákosi féle sztálinista elemek- mind pedig a kispolgári liberálisok. Nem értették meg őket azok a kommunisták sem, akik elítélték a Rákosi—Gerő-íó'« rendszert és elhatárolták rí3' gukat tőle. Bármilyen furcsán hangzik Is, való igaz, hogy a kommunisták szívesebben határozták el magukat arra, hogy áttér; jenek a klasszikus burzsoá többpártrendszerre, még akkor is, ha ezzel átengednék Magyarországot a reakciós erők-' nek, mintsem hogy lemondjanak a tömegpárt ábrándjáról amelyet a tömegek már hagytak, mert a tömegek szemében a pártnak ez a típusa a bürokratikus önkény meglő' tesítöje volt. Magyarországnak azokban a napokban nagyon szüksége volt a haladó szocialista harcosokra, de nem ,a sztálini típusú harcosokra ®s nem olyanokra, akiket egy f®” gi típusú politikai pártba szerveztek be, bármilyen nevet :S adtak neki. Ott kellett volna lenniük, ahol a munkásosztály van, a munkásosztály0" belül. Ehhez pedig új szervezeti formákat és munkamódszereket kellett volna tali'” niok. Nekünk, mint marxistáknak mindenesetre az a történein" kötelességünk, hogy mindé" ingadozás és előítélet nélkü1 szembenézzünk a tényékké" Elsősorban mélyrehatóan elemeznünk kell azokat az okokat, amelyek a magyarorsza!" felkeléshez és a hasonló európai jelenségekhez vezet; nek, s le keli vonnunk azokig a következtetéseket, amely®1 hozzásegítik a szocialista °rir két, hogy gyorsabban és a18' posabban megszabaduljanak 8 sztálinista önkény örökségét58 Az eddigi tapasztalatok alapi61: hasonlóképpen le kell von*" egyes általános következtet®” seket is az átmeneti idős?"8 társadalmi mozgásának mec"8' ndzmusáiból, mert bizony®8 sztálini elméletek és az° kényszerű alkalmazása a ltU lönbözó szocialista országok»8- okozták a legnagyobb kár; Egy konstruktív elvtársi szocialista vita csak hozzál rulhat ahhoz, hogy ne isn*' lődjenek meg többé az oWjJjj ösztönszerű folyamatok, rnj" amilyenek Magyarországon ' játszódtak. Erre annál isjL kább szükség van, mert a gyár tragédia beszédes b) nyítéka annak, hogy az események nemcsak a s*o® lizmusra mérnek csapást. nem veszélyt jelentenek Eb pa és a világ békéjére. M pedig a szocializmus és a cia’teta demokrácia to fejlődéséhez mindenek!« béke kell — fejezte be menti beszédének első resri, amelyet rövidítve közölté Edvard Kardelj, a 3ug°^tcS szövetségi végrehajtó t03"8 »iáinak a.
