Dunántúli Napló, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)
1956-08-05 / 184. szám
4 NAPLÓ 1956 AUGUSZTUS S földalatti azdag világ a földalatti birodalom, nemcsak szene; fekete gyémántja van, hanem kedves, hangulatos mesehősei is. A gonoszkodó kis Bergmanli, a ravasz ördög, földalatti rabságban tartott tündérlány, boszorkányok, manók és hát a szegény bányász meg a felesége... A Dunántúli Magvető úttörő kezdeményezését, hogy a környékbeli bányászok meséit kiadta, nemcsak a néprajzi igény hívta életre, hanem egy gazdagképzeletű, nagy hagyományú munkásréteg sajátos mesevilágának kínálkozó lehetőségei, a bányászok megismertetésének és megszerettetésének szándéka. A mesékben sok a népmesékből jólismert motívum, ugyanakkor azonban zömében érezzük a bányász-jelleget, azt az izgalmas, mélyszinti atmoszférát, melyben mindennapos vendégek az alvilág gonoszai. (A meleg, a tűz, a gáz rémei.) Nem véletlen, hogy ezek a mesék elégítenek ki leginkább, melyek teljesen a bánya világában gyökereznek (A bányapalota, A bányászasszony meg az ördög), kár hogy némelyik csak töredék (Bergmanli-mesék). A kötetben akad néhány anekdótaízű történetke is (A bányalidérc, A bányászlegény Rózsa Sándornál), melyeket nehéz lenne mesének nevezni, de idekerü- lésük mégis helyes, mert jellemző, hangulatos színfoltok. Akad mese (A szélkirály), mely aligha tartható eredeti bánvászmesének, sokkal valószínűbb, hogy széltében ismert népmesetípus ekömyék- beli változata, ha azonban a bányászok kedvelt meséjévé vált, úgy jogosult lehet közlése a kötetben. A meséket Vargha Károly és Rónai Béla gyűjtötték és dolgozták fel. Régi adósságot törlesztettek a pécskörnyéid bá- nyászsággal szemben, hogy kicsit későn, az nem az ő hibájuk, talán ha valaki húszöUodolwn harminc évvel korábban indult volna el hasonló kutatóra, még több teljes változatot és kevesebb töredéket gyűjthetett volna össze. Azóta volt egy korszak, melyben hallgatott a mesélőkedv s a csönd eltemetett sok színes, szép mesét és meseelemet. Vargha Károly és Rónai Béla munkájának inkább feldolgozási része az, mellyel nem érthetünk egyet. Alighanem rosszul értelmezett tisztelettel nyúltak a gyűjtött anyaghoz s végeredményben csak a lejegyzett szavakat vetítették betűbe, alkotó gazdagítás, szerkesztés nélkül. A hézagot meghagyták hézagnak, a töredéket töredéknek. Sokszor sietősen elhadart, elhalványított történeteket kapunk csupán, melyekből hiányzik az áradó, széles mesélőkedv, a szinpompás részletek tarkasága, sokoldalúan bemutatott hősök jellemgazdagsága. Az elbeszélés sietsége nem engedi, hogy meg-megálljunk s körül gyönyörködjünk a mese földjén. A feldolgozók olyankor is fukarul bántak a mese kedvelt elemeivel (késleltető bonyodalmak, varázscselekmények leírása, stb.) amikor pedig a mese szála határozottan jelzi ezeket. Az anekdótisz- tikus történetek azt mutatják, hogy a feldolgozók elbeszélő- hangjá ezeknek stílusához szerencsésebben alkalmazkodott. Ugylátszik csak a mese sajátos stílusába, logikájába nem tudtak még teljesen beleilleszkedni. A földalatti birodalom azonban, ettől függetlenül, bizonyára kedves olvasmánya lesz a gyereknépnek, mert sok újszerűséggel lepi meg őket hangulatban, milieuben; ismerős, mégis új arcot viselő szereplők lépnek elébük. Meséről- mesére hatolnak beljebb a furcsa, sötét, földalatti világba, melynek van valami különös varázsa, nehéz elfelejteni. Futaky Hajna A Dunántúl ma már nem ■í*' csupán Pécs, nem is csak a dunántúli írók és olvasók folyóirata, hanem országos viszonylatban is a legnépszerűbb és a legmegbecsültebb irodalmi folyóiratok közé tartozik. Budapesten talán jobban ismerik, mint Pécsett, egyes számairól, cikkeiről többet vitatkoznak, mint itt, ahol szerkesztik és megjelenik. A 16. számban pl. egy sok túlzást és vitatható megállapítást tartalmazó tanulmány jelent meg Juhász Ferencről, s egy budapesti esztétikus, Szabó Ede azonnali helyreigazító vitaírást küldött a szerkesztőségnek, mert tapasztalatai szerint „számos egyetemista épp az első cikk hatására máris Juhásztól számítja a magyar költészet legújabb korszakát”. Nem nagy, de jellemző példa ez a Dunántúl országos visszhangjára. A napokban megjelent 17. szám hatalmas fejlődés utolsó láncszeme, egyben csúcsa is az eddigi fejlődésnek. Tartalma gazdag, szerkesztése helyes arányosítással biztosította a változatosságot, a szám érdekességét és a viszonylagos egyensúlyt a különböző szerzők írásainak színvonala között. A kötetben 10 költő 30 verse szerepel. A legjobb pécsi és dunántúli költőkön kívül Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Eörsi István, Rónay György neve is szerepel a szerzők között. Csorba Győző új versei kiemelkednek mélységükkel, meleg liraiságukkal és művészi formájukkal, de igen figyelemreméltó Kalász Márton és Bárdosi Németh János költeményei is. — A 17. szám négy érdekes novellát tartalmaz; íróik között szerepel Tamási Áron és Örkény István neve is. A másik két elbeszélés szerzői: a tehetséges Szántó Tibor és a fiatal, szép reményeket keltő, bár még nem kiA Dtotáhlul forrott Torna Ádám. A szépirodalmi részben olvashatjuk Kodolányi János izgalmas visszaemlékezésének, az Utó- hang-nak a folytatását is. A szám még egy érdekes visszaemlékezést tartalmaz: Kosztolányi Dezsőné írását Karinthy és Kosztolányi barátságáról, emberi kapcsolatairól. (Ez az írás egyébként a Jegyzet rovatban szerepel, pedig ugyanúgy kerülhetett volna a szép- irodalmi részbe, mint Kodolá. nyi írása). A szépirodalmi anyaggal majdnem egyenlő arányban szerepelnek a folyóiratban egyéb írások is: az Örökségünk című rovatban Antal László értékes Thomas Mann- tanulmányának befejező része, a Látóhatár címűben Fábián István érdekes cikke „Nyugati kép a mai világirodalomról” címmel. A Jegyzet című rovatban jelent meg Abody Béla cikkének második része Juhász Ferenc költészetéről, a Vita címűben pedig Szabó Ede említett válasza „A Juhász-legenda” címmel. A két egymással szemben álló nézet megszólalása ugyanabban a folyóiratban, sőt ugyanabban a számban nemcsak színesebbé és Izgalmasabbá teszi, hanem jelképezi azt a szabad vita- szellemet is, amely a Dunántúlt jellemzi. Ezt a légkört sugározza T. Polgár István gondolatébresztő írása is Gosztonyi János Pécsett bemutatott drámájáról, a Columbus-ról, melyet a szerkesztőség közölt, annak ellenére, hogy a folyóiratban is megjegyezte: nem ért egyet a cikk „hibakereső túlzásaival”. A számot néhány szellemes „Széljegyzet”, továbbá négy jól megírt könyvismertetés egészíti ki, Rónay György, Vajda Endre, Rajnai László és Géczy József tollából. A 17. szám színvonalas írásai kétségtelenül fokozni tíf szántából fogják azt a megbecsülést, amelyet a folyóirat különösen az utóbbi időben kivívott magának. A szám egészével kapcsolatban mégis hadd vessünk fel egykét gondolatot, hátha ezek közül egyik másik hozzájárul a folyóirat további fejlődéséhez. Az egyik az, hogy amennyire örvendetes a „nagy” nevek sűrű szereplése a Dunántúlban — hiszen tekintélyének, színvonalának egyik jele ez —, annyira figyelemre méltó jelenség az is, hogy a pécsi írók az utóbbi számokban viszonylag keveset szerepelnek. Ez elsősorban a szépprózára vonatkozik: a 15. számban csak Szántó Tibor egyik novellája képviselte a csoport széppróza íróit, a 16. számban egyetlen pécsi elbeszélő sem szerepelt, mostani számban ismét csak egy Szántó-írás. Pedig nem is olyan régen éppen ebben a műfajban volt a pécsi csoport a legerősebb. Ezzel összefügg a Pesten élő és a „dunántúli” írók arányának a kérdése is a folyóiratban. Helyes szerkesztői elv az, hogy számoljuk fel a provincializmust, és jelenjenek meg vidéken is „országos” folyóiratok; a Dunántúl ezt a jelzőt éppen a szerkesztők helyes elveinek következetes megvalósításával vívta ki. Vidéki íróknak és szerkesztőknek mégis egyaránt többet kell tenniök, hogy megfelelő mennyiségű és színvonalú „hazai” írások is szülessenek, s ezek a folyóiratban meg is jelenjenek. A dunántúliságot az örökségünk c. rovatban is jobban ki lehetne domborítani, elsősorban dunántúli irodalmi, történelmi haladó hagyományok, írásbeli emlékek, kéziratok és tanulmányok közlésével. Úgy gondolom, a folyóirat lét- jogosultságának kérdéséhez tartozik, hogy a címében ki« fejezett jelleg kidomborodik-«, Mai irodalmunk általános jelensége: az írói módszerek és irányok kialakulatlansága, bizonytalansága. Ez a Dunán-* túl 17. számában is megnyil-* vánul. A szépprózai írások szinte kivétel nélkül tipikusan kritikai realista jellegűek, új-* szerű ábrázolási módra alig találunk törekvéseket. A lírai alkotásokban már több kísér-* lezetéssel találkozunk, de ez legtöbbnyire a szabadabb for-* mák alkalmazásában nyilvá-* nult meg, s nem egyszer ve-* zetett a ritmus törvényszerűsé-* geinek mellőzéséhez, vagy a „szabadvers” nem éppen helyes értelemben vett megvalósításához. Uj esztétikánk kiforratlansága egyébként nemcsak a szépirodalmi alkotásokban mutatkozik meg, hanem a Szemle rovat írásain is: szinte kivétel nélkül a szóban forgó művek értékeit részletezik, kritikai megjegyzésekre alig kerül sor. Természetesen ez sem helyi jelenség: kritikai életünk általános gyengeségének egyik megnyilvánuld-* Sa Végül: bármilyen elismerés illeti is a szám írásait külön-külön, a maga egészében mégis hiányérzetet kelt; hiányzik belőle a mai élet ábrázolása, az aktív állásfoglalás mai problémáinkban. Ezt a szám megvitatásakor maga a felelős szerkesztő vetette fel, azzal a megjegyzéssel, hogy nem a szerkesztői szándék az oka, hanem az, hogy a beküldött írások összetétele ezúttal ilyen szempontból nem volt szerencsés. A helyes szerkesztői szándék minden bizonnyal eléri, hogy a további számokban ez a hiányosság is megszűnik, s a felvetett problémák megoldása is egyre megnyugtatóbb lesz. Kotta Ferenc ]V Y1TOTT AUTÖ futott az országúton, porból rángatott uszályt maga után. Hárman ültek benne. Elől kettő. Aki hátul terpeszkedett, — Sándor a keresztneve, — az felnyújtotta karját és szavalt: — Berend következik. Be- rend, ó te egykori járási székhely, hol vasútállomás leend és posta, hol körzeti orvos és körzeti állatorvos őre az emberi, s mi több, az állati testnek, valamint a léleknek oly igen tetsző földművesszövetkezet, plusz további balekok hada .. = — deklamálta és az égre nézett: Társai nem szóltak. Megszokták, hogy néha játszani hagyják. Rohantak. Odafönt az ég ráért. Azóta, amióta Sándor utoljára pillantott rá, talán kissé jobban nyájba állottak a bárányfelhők és mintha a kékségen is fakított volna a napsütés. Parasztszekér vánszorgott szemből. Gyorsan a bakra pillantott. Igen, balról az ostor. Amikor csaknem egyvonal- ba értek, akkor lassan kinyúlt, elcsípte a szíját, rántott egyet rajta és máris utánuk suhant a nyele is. — A nyolcadik? — fordult hátra a vezető mellett üldögélő fekete ember. — Csak a hetedik — Csuklójára tekerve behúzta az ostort. Most már megfoghatta a nyelét. — Gyiii, teee! — csattogtatott a vezető feje fölött. Az továbbra is nyugodtan lehelte a cigarettafüstöt és csitította kezével a remegő kormányt. Az ostor hamarosan a fiatal kukoricásba repült, ott talán majd kígyóként riasztja az egereket. A hadonászó gazda már eltűnt a kanyarokban. Berendről éppen kifelé tartott a hosszú, poros busz. Tetején rengeteg bugyor, kendővel kötözött kosár. A szövetkezeti bolt előtt dülledt ponyvájú, pótkocsis teherautó állt. Sándor előreszólt, hogy ő kiszáll, mert ez a teherautó segíti az utcai munkát. Az autó arrébb gurult, ő tömött aktatáskával várakozott egy eperfa alatt. Az úton libák totyogtak át, feneküket hintáztatva, és néhányan, — jobbára asszonyok, — elhaladtak mellette a téglajárdán. Aztán közeledett az a férfi, akit ő kajnenak érzett. Ebben a szakmában a buta vevőt így nevezik. Sándor olyan jő emberismerő volt, mint egy kisgyerek. Éhséggel szerette, — akár a macska a galambokat, — a hiú, a kapzsi, az okoskodó kaj- nekab És megkopasztotta őket. A kissé szuszogó ember mellé lépett, zavartan kezdte, mert úgy a jó: — Nem kell szólni semmit . A győri posztógyártól vagyunk ..: — mutatott a teherautóra. — Szövetet hoztunk . -.. Tudja már, hogy van az — húzta össze szemét és a táskából előbuggyantott két szövetet. — Mit ér magának? A lopott holmira, az alkalmi vételre éhes kajne hazaszaladt és a három méter vacak pamutszövetért tenyérbe számolt tizenkét százast, Sándor nyelvén szólva egy rongyot és két kilót. If ETTEN MENTEK BE a tanácsházba. A kapubejáró hűvös volt és visszhan- gos. Az egyik sarka a „nahála- isten”-t, a másik pedig a „rossebegyé“-t szokta visszavágni. Az első helyiségben semmi más nem volt csak plakát. Mintha karám lenne hirdetőfalakból. A következőben egy idősebb ember lassú kopogtatással gépelt. Az írógép akkor is zörgött, amikor nem ért hozzá senki, az ember azt remélné, hogy olykor kijavítja a tájszólást és odaír gyorsan a „tudomásunkra jutot“-hoz még egy té-t. De nem. A bácsi a köszönésre megfordult és látták, hogy alighanem ő a tanácselnök. így a jobb. A tanácstitkárok ugyanis ravaszabbak, firnyákosab- bak és egyik ügynökről a másikra emlékeznek. — Meghoztuk! — szóltak jelentőséggel és az asztalra tettek egy csomagot. — Ez meg mi lenne? — tá- pászkodott fel az elnök. — Táblák az ajtókra. *— Mink kértük? *» Ezt még októberben renSzátttá Ti&ot: ŐUúS&k delték, — már csomagoltak is kifelé. Október háromnegyed éve már és a tanácsoknál úgy jön- nek-mennek a „funkcionáriusok“, akár a várótermi utasok. Ez az elnök ugyan régi, de a táblák tetszenek néki, már úgy nézi, mint az ajtó előtt topogó ügyfelek a feketéből előbujó arany betűket: VB ELNÖK. És van „VB titkár“, meg „Begyűjtési megbízott" is. — Mibe jön egy darab? Mondják neki az árát, meg hogy adóval és a drága aranyozással együtt annyi és csak most, a táblaellátási kampány idején, amikor a minisztertanácsi célprémium lehetővé teszi az árnyékolt betűk árleszállítását. Mindezt hév és nyomaték nélkül, mert a rábeszélés ideje már a múlté, kérlelni, erőszakoskodni nem jó, — kegyként kell adni, azt ami éppen van. Az elnök nagyot kiáltott, hívta a titkárt. Az megkérdezte, hogy megrendelő van-e? Erre rávágták: „Mi kartonról szállítunk!" Ezt aztán nem értik a tanácsiak és szégyelvén, hogy esetleg kioktassák őket egyfajta hivatalos eljárásból, csend lesz. Az elnök már az ajtóihoz nyom'.'» mustrálgatta a táblát. Rövidesen kiderült, hogy nincs a kézipénztárban elég, de kielőlegezték az ebadóból és a marhalevélpénzből. Az egyik kutya fedezte a vé betűt, á másik marha meg a bé-t. Visszafelé, a hirdető karámba érve, a sofőr kért egy cigarettát, — Csak miattad fogok leszokni a dohányzásról, — duzzogott Sándor. [Lf OST AZTÄN az autóval az orvos háza elé kanyarodtak. Fekete hajú, fekete szemöldökű, fekete bajuszu és szederszínűen szőrös társuk színészi gyorsasággal gazdag olasszá, szakszerűen: szfcróle- vá változott. Ingét szélesen kihajtotta, nyakán, csuklóján aranylánc csillogott rézből és ujjain nagyfejű pecsétgyűrűk. Most a vezető maradt a kocsiban és befelémenet Sándor odaszólt az olasznak. — Fogadjunk, hogy befújom neki a szövet valódi árát! — Ne játssz örökké, mert egyszer elröhögöm magam és lebukunk. Az orvost kihívták a rendelőből, mert bizalmasan kívántak vele tárgyalni. Bementek a hálóba, ahol felöltözve, arccal az ágyra borulva feküdt a felesége. Alighanem sírt, veszekedhettek. Az ilyesmi nagyon rossz, az orvos zavart, nem számított arra, hogy itt az asszony, azt nyögi rá, hogy gyengélkedik. Az asszony fel sem néz, de lehet, hogy két perc múlva sikítva kirúgja valamennyiö- ket. A doktor kövér és izzadt, feszélyezettsége és a titokzatosság még fénylőbbé tette az arcát. Olyan ember, aki a szívhangoknak is közbeböfög. Sándor gyorsan előszedett az olasz degeszre tömött diplomata táskájából öt darab szövetet. — Dugja el azonnal ezt a négy szövetet! — hadarta és az orvos karjára nyomta az anyagokat. Az már látta, hogy ez a négy öt. Az ágyba gyömöszölte a szövetet, erre az asszony felült és figyelt. Sándor elmondta, hogy ez az úr olasz textilnagykereskedő, most érkezett Cseszkóból. Máris utazik tovább, de az árut nem viheti át a határon. Ha éppen nem lenne a házban pénz, akkor eladják aranyért is. Amíg ő beszélt, ezalatt az olasz nyugtalanul, repkedő szemmel állt a szoba közepén és feszülten figyelt Az asszony is, Sándor megsajnálta az olaszt és rendkívül lassan, tagoltan mondta neki: — Ny uuu good tan beszélhet, Itt nagyooon jooó helyen vagyunk. — No-no, nó! — tiltakozott. >— A legjobb helyen vagyunk. — Nő, nó! — forgatta fejét az olasz, majd gyorsan eldarálta: — Mamickoláhéderbőlelfiro- linó. — Ismétlem, niiincs ok az aggodalomra ..; — felelte Sándor és közben azon gondolkozott, hogy valóban miként lehetne az asszonyt eltávolítani. Végül rájött. Oldalt hajolva letépte egy gombját és aztán odament. — Nagyságos asszonyom, lenne olyan szíves, tűt és cérnát adni nékem, délután a követség! fogadáson leszünk és így nem mehetek oda. Amikor az orvossal magára maradt, Sándor után mutatott és lassan tört magyarsággal megszólalt az olasz. — Lenni naaaágyon rendes emr. Engem szeeretni. A házigazda zavartan bólogatott. Az olasz pedig az ágyhoz ment, előhúzta az egyik szövet sarkát, és némán, nagy galantériával mutatta benne az angol koronát és a szöveget: Tweed Manchester. Sándor ingben tért vissza és közölte, hogy a szövetek háromméteresek, a négy ruhára valót megszámítjuk négyezernyolcszázért. Az orvos habozott, sokallta. Sándor a társára kacsintott. — Tudja főorvos úr, hogy mi ennek a rendes ára?! Métere százötven, sőt. száznyolcvan! Az orvos értetlenül bámult és az olasz már mondani akarta, hogy: nő, nó! De ő megnyugtatta őket: — Természetesen lfrában. A MIKOR ÚJBÓL az országúton ringatóztak, a vezető kért még egy cigarettát — A csuda vigyen el, te egész nap agymunkát végzel... adj ezt, adj azt.,, Ismét találkoztak egy parasztszekérrel, annak is balról volt az ostora, Sándor azt is elragadta és két kilométernyire onnét dobta az árokba. A múltkor a pokrócot rántotta ki egy paraszt alól, az meg belefejelt az árakba. Erre aztán megálltak. Az ember feltá- pászkodott, de azt sem tudta még, hogy mi történt vele. „Beleakadt a kormány” — magyarázta neki, és odahajította a pokrócot, hiszen csak bitang- trükk volt az egész. Már messziről észrevették, hogy az út közepén egy rendőr piros tárcsát tart magasra. — Phü, ez meleg! — nyögte a vezető és lassított. — Mi a fenét csináljak?! Ha megfordulók, utánam jön a motorral! — Az anyja istenit! — szentségeit az olasz. — Ezek már bennünket keresnek! — feketesége a verejtéktől csillogóbb lett. — Á, frászt! — legyintett Sándor. — Itt mindig valamilyen kampány van. Most azt hajkurásszák, hogy hivatalos úton járnak-e a kocsik. Állj meg! — Nem lehet, az még gya- nusabb. — De nektek valami dolgotok akadt, én meg addig kiállítom ezt a rendelvényt. Azok ketten ott ácsorogtak az országút szélén, a mezők felé nézve dünnyögték: — Mi lesz már? Urológust küldenek a rendőrök, azt hiszik, valami baj van. — Kezdjétek újból, itt annyi a rubrika! — írjad menet közben! — fordult meg hirtelen a soffőr és beszállt, az olasz gombol- kozva szaladt utána. — Mehetsz, már rögtön kész, — a zötyögésben, berregésben, a csapkolódó levegőben igyekezett cirkalmasan írni. „A kiküldetés célja” rovatba bejegyezte: „Nepperkedés (textilfeketézés), valamint a tanácsok átejtése”. Fiatal, rózsaszínarcú rendőr állt a kocsi mellé, arcán a fontosságától piros foltok derengtek, marékra fogta az iratokat, és hosszasan olvasta valamennyit, megnézte a rendelvényt, és körbe forgatva ki- sillabizálta a bélyegzőt is. A vezető a szája szélét rágta. Az olasz elfordította fejét, Sándor megértőén mosolygott és a rendőr tisztelgett. 1
