Dunántúli Napló, 1956. április (13. évfolyam, 81-103. szám)
1956-04-04 / 81. szám
t t i * | 1 5 $ * } A család büszkesége Beletúr kézitáskájába. Nagy csomó levelet húz elő belőle. Egyugyanaz a kéz írta valamennyit. Csak szerelmes bakfis és szerető édesanya őrzi ilyen féltő gonddal leveleit. Előkerül egy kép. Fiatal, nyilttekintetű fiú néz róla. Achátz László, térképé szmémök-hallga tó. — Ugye, megkomolyodott, megkeményedtek a vonásai? — kérdi az édesanyja. — Valóságos férfivé embere- sedett odakinn ,., A kép egyébként születésnapi ajándék. Achátz Laci jóval a nagy nap előtt megtudakolta, mennyi idő alatt járja meg a posta a Moszkva-pécsi utat. És úgy adta fel a fényképet rejtő levelet, hogy az éppen időben, február 16-án reggel hét órakor érkezett meg édesanyja kezéhez. A születése napján, — Augusztusban jön csak haza. Vizsga után még üzemi gyakorlatra megy... Sokat tanul, bizonyára jól sikerül a vizsgája. Félévkor három Jelest és egy jót szerzett.., Még korcsolyázni is csak kétszer volt, annyira igyekszik.,, Mintha reggeltől estig a fia mellett lenne, úgy beszél róla. *— A télen Leningrádban volt.,. Van egy szobatársa, Go-fu, tőle tanult kínai nyelven beszélni... Mikor geomorfológiából vizsgázott, a szakállába mosolygott professzora: nagyon meg volt vele elégedve.», Nem mondja, de látom, hallom: határtalanul büszke a fiára, a szovjetösztöndíjas mérnökhallgatóra. És arra, hogy jól megállja a helyét. És arra, hogy lám, még Moszkvában sem feledkezett meg az édesanyja születésnapjáról. És nemcsak ő büszke rá. Imi, Achátz Laci gimnazista öccse már most váltig fogadkozik, hogy ő is szovjetösztöndíjas lesz — Hiába mondom neki — nevet Achátzné — hogy egy családból úgyse visznek ki két gyereket, 6 csak erősködik: „Csak annyit ígérj meg, ha visznek, elengedsz!” — És elengedné? Csodálkozva rámnéz. — Miért ne? Hogyne engedném! Jobb helyre nem is kerülhetne! — Nem hiányzik az idősebb? Visszacsúsztatja a képet a levelek közé, a leveleket a retikülbe. Mintha ezzel, a kézitáskával együtt magához szoríthatná a gyereket is. — De igen — feleli. — Nagyon Hiányzik. Hány hó'hfiff-Tnig? ApriHs, május, június, július... öt egész hónap»,. Vagy négy és fél __Hosszú idő... De tudom, jó he lyen van... És tanul,,. És szeretik... És ez a fontos... És miközben elbúcsúzunk, én már látom, milyen büszkén megy majd Achátzné, nagy fia karján végig az utcán. Hogyan állítják meg az ismerősök, barátok, hogyan paroláznak a gyerekkel; miközben édesanyja csali ennyit mond: — ... éppen most érkezett Moszkvából... kitűnően sikerültek a vizsgái... Ugye, hogy megnőtt? ... Ezzel megrántja egy picit, alig «»észrevehetően a Laci gyerek karját, hogy menjünk már... Siessünk... Alig várom, hogy otthon meghallgassam, mit csináltál egy évig Moszkvában ... Tengeri egyet előre lép A 77 éves Bálint Józsi bácsi még emlékszik a régi Tengerire. Azokra a szal- matetíis házakra, amelyekből még mutatóban sem maradt meg egy se. Zsuppfe- deles volt valamikor az ő háza is. De az unokái, a Jóska gyerek és Marika már cseréptető alatt nevelkedtek... Ok és a hozzájuk hasonló korú fiatalok csak az új Tengerit ismerik, ahoi az utóbbi évtizedben négy-öt új ház is épült, és csinoso- dott, jóformán minden porta. Az elmúlt esztendőkben kapott a kis falu telefont, járdát, kultúrházat, — és novemberben először kigyulladt Tengeriben a villanyfény. — Azt mondotta a papa akkor, hogy más világ kezdődik, — beszéli Marika, Józsi bácsi unokája. — A petroleum lámpa már rontotta a szemét, de amióta villany ég, mellette soha nem kell neki szemüveg. — Még aztán a rádió — a világvevőre mutat Józsi bácsi — nagy kincs az, megfizethetetlen. Főleg, mert mozi még nincs nálunk, pedig még oda is elmennék. Betérek néhány házba, kutatom az okát annak a sokoldalú segítségnek, amelyet az az alig 50 házat számláló kis község kapott. Nem kell soká kutatnom... Török Páléknál a háziasz- szony és a szomszédasszony, Bátor Vincéné éppen az ünnepi sütést, főzést tárgyalják. Kérdésemre nevetnek, aztán felváltva mondják (Tö- rökné kezdi): — Már égész évre leadtuk a sertést, ■ vágómarhát és baromfit. — Mi is. Tojással meg már a féléven is túlvagyunk. — Én is bevittem belőle amennyit kell, sőt valamivel többet is. A lányom lakodalma után .— éppen április 4-én lesz — hamarosan lerovom az egész évre valót. — Mert tudja, már régóta úgy van itt, hogy akár munkáról, de bármiről is legyen szó, mindegyik gazda elhagyná a másikat. S így a brigádok is, mert a trágyázást, szántást, vetést már közösen csináljuk a Felszabadulás TermeUScsoportban, Németh József ék nemcsak világíttatnak as elektromossággal, hanem törpe darálójukat is villannyal bujtatják. A Laci gyerek büszke is rá, ő mutatja meg a padláson. Mellette üstben árpa, napra-j forgó és kukoricadarakeve-' rék kismalacoknak. Csupán 1300 forint volt a kis daráló, de már eddig is sok munkát takarítottak meg vele Némethék. A villanyerő akkor áll igazán szolgálatunkba, ha majdan a tengeri termelőszövetkezet hozzálát a nehéz munkák gépesítéséhez. A földművesszövetkezet már nem várat soká magára, javában szerelnek egy nagy villanyhajtású darálót. De mikor lesz a tengeri Felszabadulás Termelőcsoportból — termelőszövetkezet? — Úgy tervezzük, hogy most az ősszel megtörténhet az átalakulás, — válaszolja Lukács László elvtárs, a párttitkár, aki a falu végén boronálta az utat. Nyomában néhányszáz méterre másik fogat haladt, — legtöbben a határban a dülőutakat egyengetik — rendbeteszik a községet április 4-re. — Tudja, olyan egyöntetű nép a miénk, — szól a párttitkár, — amilyen nincs még egy a környéken, ösz- szefognák, mert tudják, hogy csak így lehet igazán haladni. Kocognak a lovak a boronával, Az út két oldalán a járda mentén csöpp ezüstfenyőket, az árok mellett pedig juharfócskákat simogat a gyenge szél. Hej, ha ezek megnőnek, és dús lombjuk beárnyékolja majd a házak elejét, este meg a villanyfény Szórja atanyló sugarát a lombsátorra. És ha köves- út szürke csíkja szeli majd keresztül a két utcasort. És mozi is lesz a faluban... Bizonyára megéri még Bálint Józsi bácsi, a kedves öreg. 1945. április 4-e óta a nuigyar falvak felemelkedése nem ismer lehetetlent. ^zakeszék őítkőfia M arikával találkozom először. Eleven, talpraesett kislány, nagy ártatlan kék szemmel s lobogó, lenszőke hajjal. Még alig nőtt ki a földből, iskolába se jár, mégis ügyesen válaszol- gat: — Apuka itthon van most... csak lement fáért.... De mindjárt felhívom. Szóval a Czahesz-család egyik tagjával már összebarátkoztunk. Vajon milyen lehet a többi és hogyan élnek ebben a szép kökönyösi lakásban — és miért élnek, milyen életcéllal. Nagy kérdések, nem is lehet csak úgy egyszerűen nekiszegezni bárkinek. Mert mit is válaszolhatnának?!... Hogy szépen keresnek, mint általában a bányászok és hogy itt vannak körülöttük a gyerekek és azokat nevel getik. Hát vannak is körülöttük gyerekek. Marika csak a középső. Ahogy bemegyünk a „fogadószobába“, mindjárt látni, hogy bővebb volt a gyerekáldás. Két hatalmas hajasbaba ül a rekamién s köztük egy pajzán fehér mackó. — Az a Marcikáé — mutatják. Marcika az ifjú trónörökös. Kéthónapos, öklömnyi lurkó, őt dédelgeti most az egész család. Hát persze, hiszen fiú. S ki tudja, miért büszkébbek mindig a szülők a fiúra. De évezredek óta meg- villan az apa vagy az édesanya szeme, ha azt mondja: az én fiam. Tálán azért — mert a lányok úgyis férjhezmennek s beleolvadnak egy másik családba s a fiú viszi tovább a család nevét, az apa hírét s sokszor mesterségét Is. — Szeretném, ha Marcika is bányász lenne, — mondja Czahesz Márton. — De az lesz, amit ő választ. Bányásznak születni kell. Nem bírja soká, aki nem szereti ezt a mesterséget. Minden nap leszállni a föld alá és viaskodni elemi erőkkel, vízzel, a föld nyomásával, a kevés levegővel, azt egész életre szólóan csalt az teszi, aki szereti is, akinek a vérében van, akit a legszebb ígéretekkel sem lehet onnét elhozni. S Marcika talán orvos akar lenni, vagy tanító, az is lehet, hogy esztergapad mellett szeretné végigdolgozni az életét — s miért menjen máshová, mint ahová kedve, tehetsége, rátermettsége hajtja. A z apja bányásznak született. Az r*' öreg Czahesztől örökölte a mesterséget s a nyomor vitte le már 15 esztendős korában a bányába. t)e az azóta eltelt tizenöt év mindennél többet jelent életében. Ha csak a megszokás tartaná vissza, régesrég elment volna felesége szüleihez, akik hívták — jöjjön el gazdálkodni a földjükre; elment volna, hiszen csak könnyebb kint. a napfényben fürdetett gabonatáblán aratni, vagy koesikázni haza a teli zsákokkal. Ha nem a mesterség határtalan szere- tete kötné a bányához, akkor most mér nem is lenne ott. Pár esztendeje történt, hogy a vitlát véletlenül fordítva huzatták meg s Czahesz Márton beszorult a csille és a keresztvógat közé. Ajultan húzták ki s az orvosok lemondtak róla: soha többé nem tud lábra állni. S nem is volt eltúlzott a vélemény, hiszen a gerince is megsérült. — Feküdt az ágyban és etetni kellett — meséli a felesége. — Ha egy cigarettát megkívánt, azt is úgy tettem a szájába. S a nagybeteg mégis csak mfggyó- gyult. Minden orvosi tilalom és szörnyülködés ellenére titokban — amikór nem látták — kimászott az ágyból s újra tanult járni. A kislánya is akkor tette az első lépéseket.. . Fogcsikorgatva ment, a bútorokba kapaszkodott s a kislány ijedten nézte. Mit tudta ő, hogy mi viharzik az ő nagybeteg édesapja lelkében. Mit tudta Ő, hogy a halálnál is rosszabb lenne számára, ha örökre az ágyhoz kötné betegsége és többet soha nem mehetne le a bányába. De az akarat csodát tett. Czahesz Márton ma a komiói Kössuth bánya egyik legkiválóbb vájára, azáz mától kezdve csapatvezetője. Berger József helyett kérték őt az emberek vezetőjüknek. — S hogy sikerült az első nap? — Rosszul kezdődött. Csak fél 11-kor tudtunk beállni a fejtésbe, mert baj volt a sűrített levegővel s ófákba telt, míg jött egy lakatos és megjavította; szóval későn álltunk be, mégis meg lett a 100 százalék. —, Ugy-e ide írtad be, apu az eredményt — mutat Tériké, a másik kislány a munkaátvételi lapra. — Persze, hogy ide — veszi kezébe a tömböt s elneveti magát. A kislány szeptemberben megy iskolába, de mór ismeri a betűket, számokat s most a lapok hátsó oldalát jól teleíirkélta. Göröngyös gyerekbetűkkel írt rá: E, R, B, M... Tériké Se tudja már, hogy mit is akar ezzel mondani. De annyifa szeret írni meg számolni.;. A ddlg szeretnék dolgozni, mié ~ őket felnevelem — mondja a férfi s nézi a három gyereket. Ott van most mind egyrakáson. A csöppség ez anyja kezében, a két kislány az apja térdén. így együtt járnak moziba is meg sétálni jó időben az erdőbe. Csők a kicsi marad itthon, a Marcika. De nem sokáig, ha sikerül a terv, azép ki* autót szeretnének venni, akkor majd Marcika is ott ül — biztos elől az apja mellett s kitpr>=ikol az ablakon a gyönyörű mecseki tájra. Népünk büszkesége — Komló A felszabadulás óta eltelt 11 év alatt szocialista bányavárossá, hazánk egyik legfontosabb feketeszéntermelő bázisává fejlődött Komló. Képünk a bányászfürdőről készült. A természet kincsei — a nép szolgálatában A harkányi Első Megyei Tanácskozás termelőszövetkezet többmilliós költséggel épített üvegházait a melegforrás eddig kárba- vesző energiája fűti. A szövetkezet már régen megkezdte a friss saláta és retek tömeges szállítását Pécsre. Idén készült el a II. számú sebészeti klinika műtő-komplexuma A halványkék csempével fedett falak között korszerű körülmények között harcolhatnak a sebészek a dolgozó emberek életéért. Szabad országunk legdrágább kincse: a gyermek Bölcsődéink egyrészében már nemcsak ágyak, járókák, jir" kok, hanem mesterséges napfény is várja a napsugárban szí gény évszakok idején az apróságokat. Segítenek a Boda Jenő elvtársat, a Zengő- aljai Állami Gazdaság pártszervezetének titkárát szeretik, tisztelik a dolgozók. Szívesen fordulnak hozzá 'r'-ndjaikkal- bajaikkul. munkások t téli gépjavítást, a Pécsi Állami Gazdaságban, már Balogh Lajos, a fiatal főmérnök irányításával végezték el. Most az új főműhely építésé* és berendezését vezeti.
