Dunántúli Napló, 1956. április (13. évfolyam, 81-103. szám)

1956-04-30 / 103. szám

4

NAPLÓ

195« Április 3«

BeúUa Butcsu:

Jánka András |azt tartotti ' hogy ne rí

Igazi fuvaros, aki csaptaiéval meg féktuskóval megy az er dőbe. A biidöskúti nyeregné meghúzta a kantárt, aztán oda nyomta a kezembe.

— Lelépek, — bökte oda fé vállról és lehuppant a földre A kocsiderékból előráncigáltr a fejszét, körülnézett, aztán be ment a szálfásba. Nagy szak értelemmel megtapogatott né hány gyertyánt, körüljárta fölpislantott a lombok közé megpöködte a tenyerét, odasújtott. A nyurga gyertyán recsegve zuhant a bokrok közé Letisztogatta a lombot, meglépte a hosszát. Először a tőtől a csúcs felé, aztán megfordítva. Hümmögött egy kicsit, tipródott körülötte, és újra megemelte a fejszét. A vastagjából levágott egy szekérszéles darabot, a vékonyát meg kettészelte. A hosszabbat megforgatta, föléje dünnyögött.

;— Jó lesz nyújtónak.

A másik darabból csaptató lett. Lekötöztük a fát és elindultunk a völgynek. Amikor kiértünk az első tisztásra, lódobogás hallatszott. Andris bátyám nagyokat fülelt, majd oldalba lökött. A tisztás másik végén elbukkant az erdős.

— Ejnye! Jókor jött — mormogott a pipája mellé. Szemére húzta a kalapot, aztán nagy gonddal tisztogatni kezdte a pipáját, mintha ennél fontosabb dolog az egész világon nem lenne. A tisztás szélén ránkköszönt az erdős:

— Jónapot!

— Aggyjsten, — Andris bátyám böködte a pipát, fel se nézett. De az erdős akadékoskodva elénkállt, az engedélyt kérte. Amikor észrevette a csaotatót, hirtelen elkomorult az arca.

— Mikor vágta azt a gyertyánt?

— Régen.

— Régen a fenét, hiszen zöld még. Két órája sincs, hogy vágta.

— Két órá ja még a tetőn jártunk, az pedig régen volt.

— Na, ha régen, akkor szórja le tüstént azt a friss gyertyánt!

— Minek?

— Minek? Annak, hogy lopta és nem viheti el.

— Dehogy loptam, bár loptam volna.

— Hát mi a fenét csinált, nem mondaná meg?

— Vágtam.

•— Na most aztán elég legyen, le avval a fával!

Andris bátyám kelletlenül leemelte a féktuskónak meg nyújtónak szánt gyertyánt, lassan elfektette a fűbe, aztán körülnézett. Láttam az arcán, hogy jól a fejébe vési a helyet. Biztosan az a hajlott kőris az irány, mert arrafelé pislogat, mintha a távolságot mérné. Az erdős meg is kérdezte:

— Mit néz annyira?

Andris bátyám visszamormogott:

— Má‘ nézni sem szabad? Nem is nézek, hanem hallgatózom. — Kicsit felemelte a mutatóujját, mintha csendre Intene, aztán a falu felé bólintott

— Húzzák a levesnótát. Valóban, Győrökön delet harangoztak.

A kocsihoz ment és nagy gonddal bontogatta a tarisznyáját. Leültünk egy görnyedt kőris alá, nagyokat faltunk a paprikáskrumpliból. Jó hideg volt, hús nyomot hagyott a torkon, ahogy nyeltük. Víz se kellett. Igaz, nem is volt. Az erdős is kedvet kapott. Leült mellénk, valami kolbászfélét evett.

— Jánka ,.. ráér hónap? — szólt oda hozzánk. — Lenne egy fuvar, a téeszcsének kéne lehordani a rönköt.

Egy óra lehetett, amikor elindultunk. Az erdős ment föl, mi pedig le. Andris bátyám nagyokat hallgatott. Gondoltam, a féktuskó bántja.

— Kár azért a jó gyertyánért — mondtam.

„ Kár a fenét*

i, Most aztán nem értettem, m í baja lehet? A féktuskót nen , bánja, hát akkor mi az ördöí- járhat az eszében? — Akko: 1 riadtam fel a gondolkodásból- amikor megrántotta a kantárt

I — Hő-he! Pszt!

Leugrott, fogta a fejszét, ké j nyelmesen beballagott a fái . közé, szemlélődött egy kicsit, ., aztán megállt egy nyurgt gyertyán előtt. Vastagabb volt mint a másik, lihegve hozta í kocsihoz.

Győrökön leraktuk a fát. —

■ Lassan poroszkáltunk hazafelé Elfáradtak a lovak. Vashegyre

■ alkonyattal értünk. A féktuskót meg a nyújtót ledobtam a pajta elé, aztán kifogtuk a lovakat.

Mire végezlünh,] besöté--------------------------- tedett.

ös

szeszedtem a cókmókomatés indultam át amyámékhoz. Andris bátyám utánam szólt:

‘ — Te gyerek! Aztán holnap

idejében itt légy! Megyünk a rönkért.

— Milyentájt?

— Pitymalatkor.

Korán feküdtünk, korán keltünk. A napkelte mór az erdő szélén ért bennünket. Amikor az erdősházhoz értünk, mór voltak ott vagy hatan. Jobb- ról-balról köszöngettek.

Andris bátyám épphogy csak meglökte a kalapja szélét.

Csak alkkor enyhült meg az arca, amikor a ház sarkánál észrevette Balog Rudit, a komáját. Odajártunk egészen melléje.

— Kik ezek? — kérdezte tőle Andris bátyám. — Még idáig egyet sem láttam ..: —

Nem hajtattak sokat, az biztos. Nézd azt a bamasapkást, hogy nyúl a lóhoz?

— Ja, az katona vót. A siket Horváth Jóskának a veje. Most szerelt le.

— Hát az a két szép deres honnan van?

— A csoporté.

— Szép ló. Kár ennek a kézire, csak elrontja. Jobb lenne, ha kapát fogna, lóval úgyse tud bánni. Ahhó érteni köll.

Közben nyílott az ajtó, az erdős odaballagott a kocsik elé.

— Na emberek, együtt vannak?

— Megvolnánk.;: — dörmög- tek vissza a fuvarosok. Szanaszét álltak, némelyik a lőcsnek támaszkodott. Volt, aki az ülésen igazított, mások a kantárt csatolták szorosabbra. Andris bátyám a pipáját tömögette. Felénk intett az erdős.

— Jánka ... Maga megy elől. Át a vadkerten, egészen föl, Bisekü mellett a tetőre. Csak rakodjanak, majd megyek utánuk. — Meghúzódtak a hámfák, zörögve elindult a kocsisor.

Hogy a bamasapkás sohasem rakott rönköt, az mindjárt az elején megmutatkozott. Csak forgott körülötte, de nem ment semmire. Andris bátyám vigyorgott, aztán oldal'ba lökte a komáját. Kínlódott szegény irgalmatlanul. Megsajnáltam.

— Andris bátyám! — szóltam az öregnek, — megmutatom annak a sapkásnak, hogy hogyan köll. Mégis a csoport..;

— Semmi csoport! Húzd azt a láncot, mert beléddugok egy rönköt. Nem fuvaros az. Mér jött ide, ha nem ért hozzá?

Megrakodtunk. Ugy-ahogy elkészültek a többiek is. Indultunk. A nagy allé közepén találkoztunk az erdőssel; még csak most jött fölfelé.

Az erdős ment tovább. Mi is. A kocsik elmaradoztak mögöttünk. Amikor Bisekühöz értünk, már csak a zörgés hallatszott, de nem lehetett látni egyet sem. Errefelé nagy kanyarok voltak, jobbról szakadék, balról part, régi vízmosás. Andris bátyám a kocsi - derékból előhúzta a tarisznyáját. Kicsatolta, lassan, komótosan ktbontogatta a kenyeret, épp vágni akart, amikor kiáltás hallatszott. A kés megállt félúton, hallgatóztunk.--------■v - -v.

— Emberek... Segítseneek! < — szűrődött át a fák között a hang. — Segítség!

— Ejnye! Ez már nem tréfa! Menjünk át üstöllést! — mond- v ta Andris bátyám. Leugrot- ' tunk, szaladtunk visszafelé az úton.

— Te! Ki jött mögöttünk, nem emlékszel?

— Alighanem a barnasapkás — mondtam;

— Segítseeneek! — hallatszott újra.

Lihegtünk, zihálva futottunk a hang felé. A kanyarból már látszott, hogy egészen a szakadék szélén fekszik egy kocsi. Pár méterről aztán láttuk, hogy a bamasapkás. Félrerakta a kocsiját, s a vízmosáson felborult. Alákerült. Két kiálló ág tartotta a kocsit, így nem ütötte agyon az embert, csak földre nyomta, hogy mozdulni sem bírt. A hámfa meg a rúd eltörött, így a lovakat nem rántotta magával. Amikor odaértünk, már voltak ott ketten, de tehetetlenül ácsorogtak. — Vártam, hogy Andris bátyám összekáromkodja őket, mit állnak itt tétlenül? De nem. Csak álft ő is, egészen sápadt volt az arca, mint bűnösnek a törvény előtt. Aztán szederjes lett, rémülten körülnézett és ránkkiált ott:

— Láncot gyorsan, rá a lőcsre, oszt húzzuk, mert nagy baj lesz!

Futottunk. A másik kocsiról hoztuk a láncot, Időbe telt, míg leszedtük. A bamasapkás nyögött, Andris bátyám ordított:

— Gyorsan, az áldóját, mert elhalálozik! Kössétek, húzd!

Húztuk. Lassan emelkedett a kocsi. Néha fára tekertük a láncot, hogy azt tartsa, amíg lihegünk egyet.

— Csak emberhalál ne essen! — mondta Andris bátyám, és úgy kapaszkodott a láncba, mintha a saját életéért küszködne. Amikor jól meghúztuk, és a kocsi felemelkedett, mindig aládugtunk egy-egy vastagabb hasábot. Felpolcoltuk, aztán kihúztuk alóla az embert.

Jól összezúzta a fa, de nem törött el semmije. Lefektettük a fűbe, hadd térjen magához. Egy ember ügyelt rá, a többi meg munkához látott. Rúdnak, lőcsnek való gyertyánt vágtak, kifaragták, persze, csak úgy durván, ahogy lehet. íratlan fuvarostörvény ez. A kocsik, ha együtt indulnak, együtt is érkeznek. Ha késve, hát késve, de nem hagynak el senkit.

— Az erdős még csak most ért ide. Először meghökkent, aztán kiabálni kezdett, mintha attól minden rendbejönne.

— Megmondtam, hogy vigyázzanak!

Nem mondtál te semmit. —

gondolták az emberek, de hallgattak. Kicsit az erdős is halkabbra fogta.

— Hogy csinálták ezt a marhaságot? Hogy lehet rönkkel fölborulni?

Az emberek I ötöltek-ha- —■ ■ 1 toltak, az

egyik így mondta, a másik

úgy, nehéz volt kideríteni az Igazságot.

— Jánka! Hogy volt ez a borulás? Mondja el sorjában.

Andris bátyámat régen nem láttam így izzadni.

— Én instállom mentem elől, oszt egyszercsak hallom, hogy kiabálnak. Mondok baj lehet. Kapom magam, futok vissza ...

— Ne ezt mondja! Arról beszéljen, hogy miért borult fel az az ember?

Andris bátyám elhallgatott, tűnődve a bakancsára nézett és nem szólt semmit. Az erdős dühösen megfordult, a sérülthöz ment. Andris bátyám még állt egy kicsit, aztán letette a fejszét, és utána ballagott. A többiek faragtak tovább.

— Mije törött el? — kérdezte a barnasapkást az erdős.

— A hámfák, meg a rúd is.

— Egye meg a fene a rudat! Nem azt kérdem, hogy a kocsiján mi törött el, hanem magán?

— Én csak megzúzódtam.

— Ki volt a szomszédja rakodáskor? Nem tudta megkérdezni, hogyan köll? Persze, a

büszkeség! Nem kérdezek, mert vagyok olyan, legény, mint a másik. Majdnem az életébe került ez a marhaság.

— Nem ő a hibás, haggyon neki békit! — szólt közbe Andris bátyám, halkan, de jól megnyomva a szót.

— Hát ki a fene? Talán a bárányfelhők az égen!?

Andris bátyám zavartan hallgatott. Sajnálta a fiatalembert, de nem birta kimondani, hogy ő a hibás. Csak annyit nyögött mérgesen, hogy:

— Nem tudni. De, hogy nem 6, az biztos!

Az erdős abbahagyta a faggatást, a kocsihoz ment, hogy megnézze, mire készülnek el a munkával.

— Andris bátyám komoran jött vissza faragni.

— Ej, ha meghalt volna ez az ember... Olyan jóravaló kinézete van... Igaz, a lóhoz nem ért, de nem köll ahhoz mindenkinek érteni... — Megállt, rámnézett. Mintha várná, hogy mondok valamit, talán azt, hogy ne marja magát, nem hibás annyira.

Késő délutánra járt az idő, amikor elkészültünk. A barnasapkás odajött, megköszönte a segedelmet. Andris bátyám a pipáját szurkálta, mintha nem is neki beszélnének. Csak akkor nézett fel, amikor befejezte az ember.

— Na, szomszéd, hogy tetszik a rönkhordás?

— Nehéz munka ez. Verejté- kes.

— Aszondom: ehhő képest Krisztus nyaralt a kereszten. Hanem ezután, ha nem tudja

valaminek a módját, szóljon. Együtt járunk, segítünk egymáson. Mennyi köll még a rönkbül?

— A héten megtart. Talán szombaton délre végzünk. Oszt vasárnap pihenés. Nem érne rá akkor?

— Attú függ, hogy mire?

— Kijöhetne a csoport szől- lejibe egyet hörpinteni.

— Messzi van.

— Csak menetre, gyüvetre már nem.

— Na, majd meggondolom.

Indultunk. Ereszkedett a féktuskó, megfeszültek a hámfák.

A nao már nem sütőit, I

árnyékban hevertek a völgyek. Itt-ott megrezzent a bokor, a nyiladék felett karvaly keringett, ébredezett az erdő. A tisztás végénél görnyedten állt a kőris, mintha a féktuskót figyelné, amit még Andris bátyám rejtett a fűbe.

— Köhintettem egyet, aztán a kőris felé intettem.

— Ott a gyertyán, amit elvett az erdős.

— Hadd legyen. Mi dolgom vele?

— Ki volt már faragva.

— Ha ki volt, hát ki volt.

— Megeresztette a kantárt, aztán ingerülten a lovak közé vágott,

Követein a tculilcusi

Czínházi kritikát nem ér^ demes olvasni. Többnyire nagyképűek, hosszúak és unalmasak.

Ha — irigy lé sremléltó tájékozatlanságodban — mégis kíváncsi lennél, hogy a kritikus mit írt a legújabb bemutatóról, ajánlom, szegőd] mögéje az utcán (lehetőleg egy forgalmas vasárnap délelőtt), és figyeld a szembejövőket. Ez a módszer kevésbé fáradságos és — kis fantáziával — sokkal megbízhatóbb.

Mert a kritika félreérthető, sőt a kritikus sokszor maga sem tudja egészen bizonyosan, mit írt, — de a színész tévedhetetlen.

Az első ilyen tapasztalati sétára mindjárt el is kísérnélek, ha megengeded.

Az az alacsony, zsíroshajú, kacsa-lépésű fiatalember ott a kritikus. Ahhoz képest, hogy már nem is egészen fiatal, nagyon kevesen ismerik. Jóformán csak az érdekeltek tudnak róla, néhány színész és rendező; de ők aztán annál többet. Sokat is. Ha már olvastál tőle valamit, magas, deli járású, nyilt tekintetű férfiúnak képzelnéd. De nézz csak rá, és zúzd szét eszményedet: a „rettenthetetlen” kritikus a valóságban na- gyonis esett külsejű, tétova és riadt legény. Tartása hajlott, járása bizonytalan. Meg-meg- áll, hátranéz, szemével kapualjakat, titkos repedéseket keres, hogy alkalomadtán eltűnhessek bennük.

De addig is: mindenkinek előre köszön. Postásnak, pincérnek, hordárnak, triciklis kifutónak. Minden valóságos és vélt ismerősnek, hogy legalább köznapi udvariasságával szerezzen magának híveket.

Valakit azért mégsem sikerült most megelőznie.

A színház népszerű jellemszínésze egy harmadik emeleti ablakból ráköszön. A kritikus felkapja fejét, „szervusz!" — kiáltja, s aztán igen mulatságos némajáték következik: mindketten túl akarnak tenni a másik előzékenységén. Veszélyes helyzete miatt, természetesen, a színész győz. Kihajol az ablakon, bólogat, hadonászik a kezével, csapkod, integet: egy artista se csinálja különbül. Mit tehet a kritikus ,ítt lenn az aszfalton, teljes testi biztonságban? örvendezve lengeti a kalapját, négyszer, ötször, tízszer visszaköszön, és továbbmegy.

(Ez a jelenet a kritika nyelvén körülbelül ennyit jelent: a jellemszínész legújabb szerepében nagy volt, remek volt, óriási volt. Somlay Csortos és Rátkay egysze- mélyben. Felülmúlta az írót, a rendezőt, a többi színészeket, — egyszóval mindenkit felülmúlt. Nincs tovább!)

De, mondom, a kritikus továbbmegy.

Járása most már magabiztosabb, mint előbb. De nem peckes. Figyelmét a szembejövőkre irányítja, s ez nagy szerencse. Ha szórakozottabb lenne, talán elfelejtene köszönni a primadonnának. (S mi szegényebbek lennénk egy tanulsággal).

A primadonna tisztességesen fogadja a kritikus köszönését. Csak ennyit mond: „üdvözlöm” — és továbbmegy.

(Magyarázat: <* kritika megdicsérte a primadonnát. Dicsérete józan volt és mértéktartó, szolid tetszésnyilvánítás, szuperlativuszok nélkül).

Am a kritikus kalapja a levegőben marad.ugyanazzal a mozdulattal a hosszerelmest is üdvözölheti’ aki a primadonna után siet. Kalapját a

homlokára tolta, •— s 0(( is

hagyja. Nmcs szüksége rá. Hiszen nem,, akar ö köszönni senkinek, csak éppen jelzi, hogy valaki (vagy valami?), ennek

a világnak két lábon járó tartozéka, egy amoh/a^ forgalmi akadály észrevette s kitért az utjaból; biccent.

(De biccentése nagyon be* szédes, villanásnyi jelképe a kritika teljes szövegének amely körülbelül így hang- zott: „X. Y. kitűnően megáll- ta helyét a darabban, azonban ...” És ennyi elég is. Teljesen mindegy, mi következik utána: az „azonban”-on a hangsúly, a kötőszón, az ellentét puszta tényén, mert nyilvánvaló, hogy a mondat többi része már nem csupa elismerés).

A szegény kritikusnak egy francia festő szavai jutnak eszébe: „A kritikaírás az ellenségszerzés művészete”. Mégiscsak művész hát ő, igazi művész, csak éppen nincs köszönet benne.

S úgy is megy tovább, mint gyáva katona, aki iae- gen övezetbe tévedt, mint vitéz Svejk, vagy Chaplin a „Diktátor”-ban: behúzott

nyakkal, kacsázva és riadtan, — az eldurrantott cukor kás- staniclikben is bombarobbanást sejtve. Még szerencse, hogy kevesen ismerik: különben az egész utca mulatna rajta.

Te inkább sajnáld, és tarts lépést vele.

Hiszen ezen a tapasztalati sétán nyilván a rendezővel is találkoznia kell. A néma szereplővel Reinhardt, Szta- niszlavszkij. Hevesi Sándor utódjával, akit a legkevésbé dicsért meg. Pontosabban: akinek bírálatában az „azonban" utáni mellékmondat hosszabb volt a főmondatnál.

Ugy-e, már Te is kitaláltad, kedves útitársam, tapasztalatlan barátom, hogy a rendező meg sem biccenti a fejét? Csak egy pillantást vet fű, egy csodálkozó, megsemmisítő pillantást, amelynek körülbelül ez az értelme: Hát maga még él? S egyáltalán, hogy merészel az utcára lépni? Maga dilettáns, maga analfabéta! Hiszen maga még azt sem tudja, mire való a súgólyuk?! — Aztán tüntetőén elfordítja a fejét.

Két görnyedt váll s egy megszégyenülten leereszkedő kalap marad az utcán: Karinthy felsült köszönője.

Látom, barátom, hogy várod a folytatást: a színészt, akiről a kritikus egy jó szót sem írt. Ilyesmi azonban csak elvétve fordul elő. Szinte soha. Mert, sajnos, a nehézsit- lyú birkózás ma is virágzóbb és jövedelmezőbb szakma, mint a kritika-írás, és a nagyon erős emberek még mindig nem tudják, hol lenne rájuk igazán szükség...

A kritikus pedig csak áll magatehetetlenül az utcán.

Most (a humánum parancsára) oda kellene menned hozzá, hogy megvigasztald, de egyszerre kételkedni kezdesz: hátha igaza van a rendezőnek? Hátha ez a szerencsétlen ember tévedésből futott nyomdafestékhez (távoli rokona az egyik nyomdásznak), annyit sem ért a Színházhoz, a Rendezéshez, a Művészethez, mint egy mi- kiegér, csak rágcsálja a tollat és telepiszkltja a papirost?

igen, ezt gondolod, és joggal.

Csakhogy ... Csakhogy akkor a megdicsért színészek sem fogadhatnák a köszöné- sét, mondván: hiába hasonli- tasz te engem Odry Árvádhoz, vagy Gerhardt Philippe- hez, úgysem hiszek neked, mert én még csak egy tapasztalatlan, kezdő színész vagyok, tele hibákkal és gátlásokkal, majd iparkodom megjavulni, te pedig ne tévessz meg a buta dicséreteiddel, hanem kérlek szépen, menj a fenébe!..,

Vajon mi az oka, hogy így még senkisem viszonozta a kritikát? Hogy mindig csak a „rosszhiszeműen félreértett” szereplők berzenkednek? S hogy — éppen emiatt — nem okvetlenül szükséges elolvasni a bírálatokat?

Ezen, úgy hiszem, érdemes elgondolkozni. Mert ha hozzáértő a kritikus, ha dilettáns, — itt valami nem stimmel.

GALSAI PONGRÁC