Dunántúli Napló, 1956. január (13. évfolyam, 1-26. szám)
1956-01-29 / 25. szám
«W6 JANUÄR *9 NAPLÓ 5 Tátnotya&suk tvéft4! i r azdag a ml megyénk. v' Gazdag — és nemcsak természeti kincsekben, szép tájakban, hanem művészetben is. Kevés olyan vidék van, mint Baranya, ahol ilyen gazdagon, szinte kifogyhatatlan forrásokból bugyogva, törne elő a nép alkotó művészete. A népi díszítőművészet — fafaragás, szövés, fazekasművészet, — olyan kimagasló művelői élnek köztünk, mint a két Kapoli Antal (az öregebb: Kossuth-díjas), mint Maticsá- nyecz Markné alsószentmárto- ni szövőasszony, érdemes nép- £ művész, mint Kulutácz Mátyás mohácsi fazekas, a híres mohácsi feketeedények, ben- disek egyik készítője. És kívülük hányán és hányán művészek, „névtelen“ művészek, anélkül, hogy mások tudnának róluk! Igaz, akikről tudunk, azokat is kevéssé ismerjük itt a megyében, talán még annyira sem mint a fővárosban, vagy éprmn külföldön. Egy kissé ezzel is úgy vagyunk, mint a Zsc'nay porcelánokkal. Mikor a Káptalan utca kettőben a k'é’lftás megnyitása előtt egyik ismert budapesti muzeológusunk szemlét tartott a sok csodálatos Zsolnay kerámia, porcelán fölött, elmesélt egy történetet. A muzeológus nagybátyja Newyorkban járt a há- , boriit megelőzően és ott a legs''1 előkelőbb utca legdivatosabb üzletének egyik kirakatában egyetlen egy tárgyat látott: eev Zsolnay vázát fekete bársonyon. Ez az egy darab volt az erész kirakatban, más v semmi A'atta pedig egy tábla \ hirdette: „Ez valódi Zsolnayporcelán!“ Nos, valljuk be, hogy mi közel sem értékeljük ilyen nagyra szűkebb hazánk fiának alkotását, csak egyszerűen tudomásul vettük: ilyen van. — így vesszük tudomásul azt is, hogy vannak remekmívű nép- művészeti tárgyaink, napról- napra újabbak és újabbak születnek, hogy vannak neves és kevésbé neves népművészeink, de ismeretükre már nem törekszünk. Pedig elsősorban nekünk, a megye lakosainak kellene ismernünk és támogatnunk őket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a baranyai népművészek nem élveznek semmiféle támogatást. Az országos kiállítások, a pályázatok ösztönzik őket, a jutalmak, rendelések biztosítják jónéhányuknak az anyagi alapot, a munkájukhoz szükséges nyersanyagot, eszközöket is megkapják. Mindez azonban nem elég. Nem elég azért, mert a népművészeknek csak egy kiválasztott — bár kétségtelenül legtehetségesebb rétegét — érinti, nem elég azért, mert megyénknek kevés jut művészetükből, alkotásaikból és művészi továbbképzésük, fejlődésük sem biztosított Kiállítás, a megye festő- és szobrászművészeinek évről- évre megismétlődő kiállításaihoz hasonló kiállítás kellene sürgősen, hogy megismerjük népművészeinket és lehetőséget adjunk eddig magukba- húzódó népművészeink tehetségének kibontakozására is. — Kiállítás kell, hogy kultúrotthonaink és a magánosok is bőséges választékot találjanak művészi értékű szőttesekben, fafaragványokban és gelencsérárukban, és élve ezzel a választékkal, vásárolhassanak is. Szükség van erre? De mennyire! Mennyi gics- cses, művészietlen kacat talál gazdára a vásárokon! Hány ’vdtúrotthonunk berendezése ízléstelen vagy legalább is rosszul összeválogatott! Olyan támogatás kell a kiállításokon felül a népművészeknek, mint amilyet a siklósi járás népművelési osztálya ad. Itt munkaközösséget verbuváltak a tanácson dolgozó népművelési munkások és kidolgozták annak a tervét, hogy a járás kultúrházait hogyan és mint lássák el népművészeti alkotásokkal. De olyan támogatás is kell, mint amilyent a Háziipari Szövetkezet ad és ezentúl még fokozottabb mértékben kell, hogy adjon. A szövetkezet rendel népművészeinktől, főleg a szövőnőktől, de nem eléggé tervszerűen, nem eléggé igényesen. És a tárgyak „tálalása“ sem eléggé igényes. Jó példa a Deák utcai bútorkereskedés arra, hogyan lehet kiállítani az árukat, hogy azzal egyúttal tanácsot adjon a bolt az ízléses felhasználásra is. A Háziipari Szövetkezetnek is egy népművészeti mintaszobát kellene berendeznie és a város egyik forgalmas helyén vagy a jelenlegi helyükön bemutatni azt mindenkinek. A népművészeti boltban (Bem utca) több és szebb baranyai tárgyat szeretnénk látni és nem bazárszerűen összezsúfolva, hanem kiállításszerűen összeválogatva. Ezt nemcsak a jóízlés, az egészséges lokálpatriotizmus, a népművészek megbecsülése, hanem a szocialista kereskedelem elvei is megkövetelik. És végül: a népművelési osztályoknak, a helyi tanácsoknak is többet kellene törőd- niök nép-' őszeinkkel. Kém volna d előtör” 'nia olyan s? esetnek, --'int ami Kuli Mátyássá1 történt Mohé akinek kemencéjét elvitte az ár — lassan már két éve lesz, — de a tehetséges népművész még a mai napig sem kapott segítséget, hogy nélkülözhetetlen kemencéjét újjáépítse és így újra munkához kezdjen. Igaz, a Népművészeti Intézet segített. De nem lett volna értékesebb segítség, ha a kemencét építik újjá, hogy otthon dolgozni tudjon? Ugyanígy értékesebb segítséget nyújthatna a Népművészeti Intézet valamennyi baranyai népművésznek, ha nem tervszerű tl<?- nül, a megyei tanács népművelési osztályának megkérdezése nélkül, hanem jól meg- fontblt terv szerint segítené megyénk népművészeit. Van hát mit tennünk népművészeink érdekében. Támogatásuk, továbbképzésük, fokozott megbecsülésük elsősorban megyénk érdeke. De ennél jóval több is: országos érdek! komlói UlubtxMt A Béke szálló első emeletén szépen berendezett, otthonor helyiségre akac a látogató. Ez r komlói újságíró’ és levelezők kiút ja. A klub nerr régen születe' meg, 1955 augus tus 21-én. Tagj az Uj Komló és Komlói Bányác rádió munkaié sai, levelezői t tudósítói — össze sen kilencvenke' ten. A levelező! és tudósítók között legnagyobbrészt fizikai dolgozókat talá- klubban. Két mikrobarázdás lünk, de szívesen és gyakran opera-estet is terveznek —• megfordulnak itt értelmiségi- természetesen saját. lemezját- ek, műszakiak, orvosok és más szón, saját rádióval és bizonyán foglalkozásúak is. ra saját lemezekkel. — Hogy Minden este baráti beszél- ezeket az esteket szeretik, mi getés, terefere, társasjáték szó- sem bizonyítja jobban, mint rakoztatja délután 5 órától es- az, hogy a csütörtöki Beetho- te 11 óráig a klublátogatókat, ven mikrolemez-koncertot (Képünkön éppen az Uj Komló két szerkesztőségi tagja méri össze römitudását a DISZ- bizottság munkatársával). több, mint 50 hallgató gyönyörködte végig. A klub nemcsak szórakoztatja, hanem neveli is tagjait. Minden kedden és szombaton Csak egy példa: bevezették a különleges program van: ked- „becsületbüfét“. Azaz a büféden a levelezőknek ankétot asztalról ki-ki azt veszi el az tartanak, továbbképzés folyik, odakészített ételek, italok kö- az új várost érintő problémá- zül, amit akar (kezelő nincs kát beszélik meg, szombaton is), és a saját kiszolgálás után pedig családi est deríti jókedvre a klub tagjait. A februári program érdekesnek ígérkezik. Előbb a Nők Lapja, majd február 21az asztalnak fizet, azaz egyszerűen leteszi a pénzt. Eddig egy fillér hiány sem volt, hanem csak 1—2 forintnyi többlet, ami bizonyára az aprópénz •hitein/ te ttehtet Ub ^ • T j, szép, mélyen emberi olasz film. Egyszerű történet: a pedellus, a komor, nagy tanintézet kedves morgó medvéje tanárnak neveli egyetlen fiát. A 25 év előttünk pereg a vásznon — két óra alatt. De ebbe a két órába belefér a 25 esztendő minden öröme-keserve. A hollófekete pedellus megszül, a csecsemőkorában már tanárúrnak becézett fiúból valóban tanár nevelődik. Megszületik a Mussolini-fasizmus, elpusztul a fasizmus. Miniszterek jönnek, miniszterek mennek. Nemzedékek sora kel szárnyra a vén iskolából, csak az öreg falak és az öreg pedellus marad a helyén, no meg egy-két tanár £= az öreg pedellus nem megy nyugdíjba. Hallani, látni, élvezni akarja tanárrá lett fiát. Azután mégis elmegy. ^ Elmegy, éppen a fia miatt. Hogy ne feszélyezze, re hozza szégyenbe, ne gördítsen akadályt érvényesülése útjába — Vége! — jelenti be Horáció, az öreg Horáció. Vége az órának és vége az ő életének is. Ami visszavan, az már nem számít, hiszen itt kell hagynia fiát és az iskolát..* így állít szobrot az apai szeretetnek a film, amely ugyan sok minden mellett szó nélkül elmegy, amely sokminden rosz- szat, visszás dolgot elmulaszt kritizálni... Azaz, mégsem. Egy keserű fintor a protekcionizmus felé, néhány szomorú, lélekbemarkoló szó arról a világról, ahol az apa tisztes, de lebecsült foglalkozása árnyékot vet a fiúra is, egy megadó fejbólintás a szeretett fiú felé, aki a közvélemény, a „tekintély”, a „világ szája” miatt felejti az apa minden áldozatát. Finom, halk, szemérmes bírálat ez arról a világról. És kell-e több ezalatt a két óra alatt? fCulhuMis életünk UU-ei én a Népsport tart ankétot a hiányából adódott* HéUány. szó a "ís&imsu/ kerámia kiáUítá&iól... — A Vasas I. falusi kultúrcsoport Csíki Gergely „Buborékok“ című színdarabját tanulja. Márciusban mutatják be a falu dolgozóinak. — Szabás-varrás tanfolyam kezdődött Kertvárosban január 20-án. A tanfolyam 23 résztvevője a kertvárosi általános iskolában tartja összejövetelét. — Vasas II. községben Jéki Antal népművelési ügyvezető szervezésében mezőgazdasági előadássorozat kezdődött. A hallgatóság megismerkedik a szőlőtermesztéssel, a konyhakerti növényekkel, a baromfi- tenyésztéssel, stb. A mezőgazdasági előadásokat Dobó Géza általános iskolai szakfelügyelő tartja. — őszibarack-csemetéket ültettek két hold gyümölcsösükben a Vasas I. általános iskola úttörői a téli szünetben. A 390 facsemetét Temesi Jenő iskolaigazgató irányításával ültették. — Emeletet építenek a Bárt- fa utcai általános iskolára. A munkát áprilisban kezdik meg, hogy az új tanév kezdetére már elkészüljenek vele. ■Négy tanteremmel és egy irodával bővül az iskola. — „A siklósi vár története“ címmel tartott előadást csütörtökön este Kovács András tanár Vasas I. kultúrtermében. — Négy tanteremmel bővül a mecsekaljai általános iskola. Az új tantermekben szeptemberben már megkezdődik a tanítás. — A Petőfi utcai általános iskola udvarán szeptember 1- re elkészül az új tornaterem és a szertárhelyiség. Az év végéig négy új tantermet is kap az iskola. — A dunaszekcsői kastély tavaly már elkezdett átalakítását az idén befejezik s ezzel öt tantermet létesítenek. — A munkák kivitelezési összege 300 ezer forint. mi kis vámsunk Csendélet a Színház téren JT iatal pár kászálódott le a napokban a MALÉV autóbuszáról a Széchenyi tér és a Perczel utca sarkán. — Milyen szép kis város! — kiáltott fel az asszonyka, miután körülnézett. — Nagyon szép ez a város! Pécsi „tüke” vagyok, így hát nagyon- nagyon jól esett ez a néhány eiismerő szó. És még jobban esett volna, ha ezt a jó véleményt megőrizték volna városunkról a vendégek. Ez azonban már csak akkor jutott eszembe, mikor eltűntek a főtér forgatagában. Kár. Nagy kár. Mert szólnom kellett •»olna nekik, figyelmeztetnem kellett volna őket. Hogy miié? Például arra, hogy ne menjenek a Felsőmalom utca vagy a Dolores Ibárruri utca tájékára, ugyanis... Hát... Mitagadás... Ezekben az utcákban már hetek óta nem lehet járni a gyalogjáró egyik oldalán. Csöveket vagy kábeleket fektettek le és elfelejtették lebetonozni az „operáció” helyét... Most kupacban áll a beton vagy aszfalt térnie léke, ha ■ötétben járnak arra, még nyakukat szeghetnék a földhányásokban — és nég utóbb megváltoztatnák véleményüket a mi — városunkról. Aztán például azt is meg kellett volna mondanom nekik, hogy ha csak egy mód van rá, ne menjenek a Színház térre. Mert minek néznék meg a női ruhakészítő szövetkezet elhanyagolt por- táléját, lengő vászon és himbálódzó pléh- és facafataival és előtte az elmaradhatatlan aszfalt halmot, diszkréten a falhoz simulva és az úttesten ékeskedő kevésbé diszkrét másik aszfaltkupacot... Vagy például le kellett volna beszélnem őket az egyetem megtekintéséről. Mert igaz, szép-szép az egyetem, de ugye vele szemben ott a negyedében elkészült ház tövében rendezte be a posta a kábelraktárát. Van ott kábeldob, kézikocsi, traktor, homokkupac, szemét és piszok és ugy;fn mit mondhatnánk ezeknek a vendégeknek, ha esetleg megkérdeznék, hogy vajon miért a város egyik legszebb főútján van ez az izé és hogy miért nem építjük fel vagy bontjuk le ezt a megkezdett épületet, amely jelenleg nem emberi hajlék, hanem denevérek, esetleg csibészek tanyája.:; És már csak azért is beszélnem kellett volna velük, hogy ne utazzanak autóbuszon. Mert a Hal-tér hát..: hogyan is mondjam... nem vall éppen a mi városunk szépsége mellett. Felboncolt járda, háznyi homokkupac, a bőrkereskedés előtt pedig két törött csatornacső, amit persze már reges rég elszállíthattak volna ... De nam. Alighanem ottmarad díszül, hogy a következő évszázadokban is hirdesse a Köztisztasági Vállalat vagy a Vízmüvek, esetleg a Gázgyár vagy valamelyik másik üzem (nem nyomozható már ki, hogy melyik hagyta ott tespedni ezeket a „leleteket”) nagyvonalú hanyagságát. És egyáltalán: le kellett volna őket beszélnem mindenáron a Rákóczi úti korzóról, hiszen a Felsőmalom utca sarkán már mióta hever tenietetlenül egy kidőlt fa és senki sem gondol rá, hogy végső nyugvóhelyére juttassa.... „Milyen szép kis város!” — mondta az asszonyka. És valóban: milyen kevés fáradságba, törődésbe, gondoskodásba kerülne, hogy valóban szép legyen! Városkép, szemben az egyetemmel A Janus Pannonius Mú- 'r%~ zeum kerámia kiállítása immár két hónapos „múltra” tekint vissza. Ám nézzünk csak bele egy pillanatra a kiállítás látogatási statisztikájába! November 27-én, a megnyitó napján közel 1000 ember nézte meg az újjáéledt öreg épület-' ben megrendezett kiállítást. S azóta? — Azóta két hónap telt el, de mindössze csak 3687 látogató kereste fel a Káptalan utcai múzeumot, csak három és félszer annyi mint az első napon. Városunk dolgozói, úgylátszik, az első fellelkesülés után napirendre tértek a kiállítás fölött s azzal a kellemes gondolattal, hogy a kiállítás van, létezik, megtekinthető — lassan el is sikkadt annak újszerűsége, jelentősége. Hol vannak az üzemek, gyárak kultúrfelelősei, miért nem szerveznek munkahelyük dolgozói részére csoportos múzeumlátogatást? A múzeum nem csak a diákok, a tanárok okulására szolgál. Kapui nyitva állnak a gyárak dolgozói, nemkülönben falusi dolgozóink előtt is. Üzemeink munkásai sem lehetnek közömbösek a művészeti alkotások iránt, különösen akkor nem, ha azokat városunk munkás- és művész- kezei hozták létre. — De nem is közömbösek, az érdeklődés megvan, hisz amíg a kiállítás még nem nyílt meg, számosán kérdeztek utána, hiányolták, sőt nehezményezték, hogy az anyagot a nagyközönség elől „eldugva”, raktárban tartjuk. Egyesek még ennyivel sem elégedtek meg, — elterjedt a hír, hogy a gyönyörű Zsolnay kerámiát a múzeum a pincében tartja összedobálva, sőt, talán már nincs is meg! Persze, megvolt. Nem pincében, de raktárban, polcokon, leltározva 1951 óta, amióta a* anyag a múzeum kezelésébe került. Azóta várta, egyre türelmetlenebbül — a művészetszerető közönséggel együtt — hogy kiállításra kerülhessen, hogy a raktár csendje után a zajos, de lüktető élet forgatagában elfoglalhassa az őt megillető helyet. A kiállításban természetesen nem férhetett el a teljes anyag, hisz közel 8.000 tárgyunk van. A rendezők azonban igyekeztek a pompás díszű, igen gazda myagból a legjellemzőbb, a technika és művészi színvonal fejlődést szempontjából a legfontosabb darabokat kiválasztani. így a kiállítás szemléltető áttekintést nyújt a Zsolnay kerámia fejlődéséről, megismerteti a látogatót a gyár történetével, az ott dolgozó művészekkel. Végigvezet a kis ma nufaktura kezdeti munkáitól a Pécsi Porcelángyár mai alkotásaidig: Láthatjuk Zsolnay Vilmos sajátkezűleg készített, ma- zalatti festésű vázáit, msgis- merkedhetünk a francia „Pa- lissy” modorában készült kígyót, békát hordozó, kiváló természethűségű tálakkal. A kőkeretes reneszánsz ablakokon besütő nap fényében káprázatosán csillognak a gazdag aranyozású, dúsan áttört, csipkeszerű könnyedségű vázák és díszedények. Az eozin ezerszi- nű, tüzes fényén elbámulva törik meg a nap sugára. — Igen, ez a csodálatos anyag Pécáfett kelt életre, Pécsről indult el messze tájak, idegen országok felé, hogy a magyar kerámiaiparnak és a számos, ismert és ismeretlen nevű pécsi keramikusművésznek világhírt, elismerést szerezzen. Az ittjáró külföldiek ma is őszinte csodálattal adóznak a technika és a művészet tökéletességében fogant díszedényeknek és sajnálják, hogy csak egyszer volt módjukban a kiállítást megtekinteni. Valóban, aki egyszer látta, másodszor is visszakívánkozik ide. Ne legyen hát Pécsnek egyetlen olyan dolgozója sem, aki nem ismeri a Zsolnay kerámiát városunk büszkeséget! A ki ás tanulságos, egyben gyönyörködtető, az ott eltöltött időt senkinek sem szabad sajnálnia. Ma a művészet a dolgozó népet szolgálja. A Zsolnay kerámia a gazdag polgárság lakásának díszítésére készült. Művészi célkitűzése és eredményei azonban túlszárnyalták az anyagi érdekeket és a magyar kerámiaművesség és porcelánfestés értékes, haladó hagyományává tették. E hagyományok útján elindulva a gyár mai művészei újra felélesztett ték a díszedény gyártás, valamint az eozin-máz készítésének mesterségét és reméljük, hogy a kiállításon látható művészi kerámiák az újra megindult gyártás eredményeként rövidet con vásárlás útján is dolgozó« ’fozkincsévé válhatnak. Sarkadiné Hárs Éva muzeológus, i
