Dunántúli Napló, 1953. január (10. évfolyam, 1-26. szám)
1953-01-04 / 3. szám
1953 JANUAR 4 NAPLÓ 5 A I,Tollal a békéért“ pályáz»' díjú yertcs műve. A nagydarab, csupaizom szakaszvezető olyan óvatosan, vigyázva lucsikolta nyakára a vizet, mint egy kényes kisasszony. Szörnyen vigyázott. egyrészt, hogy valahogyan le ne fröcsikö'.je meztelen lábát, másrészt pedig, hogy vízc.-obog ássál, .prüszkölésisel fél ne ébressze társát, az édesen szunyókáló Vas« Jánost. ..A'udjék még vagy öt perest — gondolta —, nehéz munkája volt az éjjel!'’ Az eszébe sem jutott, hogy ő maga is nehéz munkát végzett, tel_ jes 16 órát cserkésztek együtt a ha" tármenti tölgyesben. De mit jelent neki. Dudás Sándor szakaszvezetőnek 16 órai szolgálat?! Semmi az, hiszen másfél év alatt igazán meg lehet szokni a határőréletet. .. Ez a gyerek azonban csak most került ide. a.ig két hete ... Hát persze, hogy feldörzsölte a sarkát a csíz. mu. na mag azután ki is fáradt alaposan. Igaz, nem panaszkodott egyet Jen szóval sem! Csak fáradt kocogásán, ügyetlenül palástolt sántításán látszott: nem szokta meg a zömök alföldi fiú a határőrszolgálatot. A búcsúzó őszi Nap uagyrahízott korongja eltűnt a tölgyes mögött, mutatva:, nemsokára indulniok keü. A hatalmas ember végigboronálta szőke tüskére nyírt hajat, majd nagyot sóhajíva nekilátott a keserves feladatnak: az ébresztge;ésnek: — János... Hallod. János . ,v Ébredj már. te hétalvó! Az mcg se pyikkant. Dudás nagyot pattintott P törölközővé! és most már hangosabban is metélte a sarki áqyban szuszogó gubanc felé: Ébrejd már pajtás! Hé, ébresztő! Mikor látta, hogy ennek sincs nagyobb hatása, kihúzta magát és egészen ..hivatalos'1 hangon kiáltotta: — Vas* elvtárs ébresztői A keser_ y.G,s • • • Nahát . . . Csakhogy felébred" te‘; Már azt hittem, hogy egy kézigránáttal tudlak csak kivetni abbói ágyból! Siess, mert pillanatokon belül az alhadnagy elvtársitól kall 'ennünk! — Értettem! Kelek már ... A mos. dóvizet megint én önthetem ki, igaz? A szakasz vezető mosolygott. Nem ért rá válaszolni, mert a kancáját tekerte nagyművésziesen a lábára. Néin akármilyen feladat ez ... Nagy [esz- ettől függ. hogyan bírja a ha- wör a gyaloglást, az esőtől félázott. ''S’.zmamarasztaló utat. Csak mikor "tar rajt volt a csizma és úgy próbaként megtapodta a padlót, áMapí" 'otta meg: . — Hát, ha olyan nagyon akarod, éntsd ki te! * A* erdőből még nem űzie ki az őszi eső nyomait a fáradt, gyenge Nap. Az ázott föld illatát, a korhadó falevelek édeskés aromáját be'e- bein; csal: kellemes, ha leszámolja az ember a pocsolyákban gázolást, a cuppogós sarat, a fák tetejéről érkező hideg zuhanyokat. De erre a ned_ v<>s, gőzölgő földre lefeküdni ét tel* Jós mozdulatlanságban órákhosiszat téma csendben figyelni, már nem valami mulatságos. A hosszú szakasz Vezető kissé szánakozvP nézte hét v: "i fiút. aki utáikozva tisztítoita kezéről, arcáról a rátapadt földet. — Húzd jól a hasad alá a sátor- !npot, azután gondolj csak arra. mi- ven jól m(Á|me!egszei majd otthon! Vass János határőr csakazóriis mu, íatta, hogy semmi baj: » — Te talán fázol Dudás elvtárs? Mert én igazán nem. Egy cseppet •‘'em! Úgy érzem magam, mint otthon! — Otthon... — a nagydarab ember mocorgott egy kicsit, géppisztolyára támasztotta állát és oimeren- íiett. De jó Iehot most otthon! Anyja a kenyeret dagasztja és ahogyan erős öklét benyomja a tésztába, az halkan cuppog... Apja, a varjúbaj- ■'zú öreg paraszt bizonyára olvas. Minden este olvas, mióta villanyt kapott a kjs baranyai falu. Eleinte hiindenfóle szemeteket olvasott... Corvboyregényt. színesfedelű kisköny vekct, meg ami éppen jött ... De Host nrár megválogatja, mit vesz a kezébe. Először egy Móricz Zsig- Hond könyvet fedezett fel. Azután •bár csak Móricztól akart olvasni. Majd egy városi jött a faluba és ''önyvankétot tartott ..Az aratás”-ról. uát persze, hogv akkor már azt is ®! kellett böngésznie, pedig az igen vaskos könyv! Dudás sziakaszvezető félkönyékre Emelkedve, félig mondva, félig mot- Holva beszélte is. amit qondolt. Köz hen sietne a határon túl, a kifürkész" hitetlen sötétben kutatott. Társa me! ‘ette úgy fintorgott mint a káposztát szaglászó nyulak. Hát ez az a hős. 'kiről két hete annyit hair, hogy Hír a füle fáj tőle!? Ez kapott el Mr öt kémet, aki most fázósan quh- Hszt mellette, miközben a papáról, Hamáró! ábrándozik! A szakasive*ető azonban nem. ^ette észre Vass János fanyalgását. Beszélt tovább, mint ahogyan a na- 9yobb testvér beszél nyűgös kincsesének. hogy megnyugtassa, e’csrtít" gassa. Úgy ömlött brlőle a szó, mint valami pletykás mamiból. De nem afféle szószátyár vénasszonv-fecsegés volt ez. Mélyről jött Dudás Sándor szava, a szívéből. Úgy elképzelte a sötétet kémlelve, a sárban fekve az otthon melegét, hogy valósággal nyelte az otthonsülő kenyér idevarázsolt. ingerlő illatát, hallotta apja dörmögését. — Tudod, csepp kis ember az én öregem. Csak a feje nagy. Aztán va- ’ahányszor olvas, mindig azt mond•ja: ..No, ismét töltöttem egy kis belevalót a kongó hordóba Dudás szakaszvezető hirtelen elhallgatott. Úgy megszorította társa csuklóját, hogy annak-még a szeme is befátyo. loz.ódott. Csak miután klpls’ogta szeméből a könnycseppeket, látta meg. amit Dudás előbb észrevett; odaát megsztkodiozott. az éjszaka egyen!:- ‘es sötétje és világosabb-sölélebb foltokra tagolódott. Valaki, vagy valami mocorgott túl a határon. — Én elibük megyek, te maradj itt! Észre sem vette a fiatal határőr és már egyedül maradt. Felemelte a géppisztolyt és megcélozta a mozgolódó foltokat. Hevesen emelte fel a fegyvert, de leengedte újra. — Hisz ezek legalább még három, száz méterre vannak ... És Dudás úgy magyarázza. hogy legjobb közel*, re bevárni őket, azután biztosra menni .. . Dudás elvtárs pedig ért hozzá, hiszen már vagy öt határsér" töt... — Maradj csak nyugton egyelőre! — előbb hallotta meg a azakaszve- zető suttogását, mint őt magát észrevette volna. — Még messzire vannak... Jöjjenek cs-ak köztlébb! Vass János egyszeriben nyugodt lett. Hogy vissza jött melléje' ez, a nagy. magas ember, ez n hakbsazé- dű. tréfálkozó elvtárs, már nem, is volt olyan titokzatos a túlsó gidai, olyan sötét az éjiszaka. A szakasz* vezető pedig halkabban suttogva a falevelek zlzzonésánél, magyárázta: — Most jönnek át. Nézd, milyen ravaszok! Ugv kihasználják a terepet, mint akiié régi rókák a szakmában! Az éj közben bítakarta a hívatlan vendégeket.. Csak a gyakortottabb- szemű Dudás látott valamit belőlük. — Ketten vannak ... És éppen nekünk tartanak . .. Itt, az erdő mellett akarnak belopódzni. Vassnak veszettül zakatolt a szive. Valóságos indulót vert mellében. Ujjai fájón feszültek a géppisztolyra és hozzátapadva a földhöz, be'.«- Ölelkezve a sárba várt. várt . — Nem félek, nem fé'ek! — hajtogatta és attól tartott, hogy ezt a veszett szívdobogást, fogainak ütemes vacogását meghallja a másik. Igen roste,te volna, ha a s/ekasz- vezető észreveszi görcsös izgalmát. — Készülj! — súgta az egyszerre, halkan, mint a gondolat A két ..’emberé rntf ék már előttük néhány méterre kúszott. — De még n« mozdulj! Hadd kerüljenek mögénk ... Elvágjuk az útjukat! # Az erdei migasfigyelő alól két határőr figyelte a jugoszláv oldalt. — No, nézd csak. már m:gint mocorognak azok a patkányok! — állapította meg rosszalóan Kajdi határőr, az őrs tréfamestere. Bitta tizedes kétkedve nézett rá. Nem tudta. igazat mond'e vagy csak valamilyen „heccen” töri P fejét az apró, fürge legény. Végre is elhatározta: tréfának veszi a dolgot. Adja csak erébb. Kajdi elvtárs, azt a látcsövet! — kérte a leg- hivatalosiabb hangon. Kajdi Feri hasonlóképpen folytatta: — Értettem, tizedes elvtársi Meg- törölgessem a lencséjét? Vagy inkább parancsol egy rakétát? A tizedes csak legyintett, de azért „szamügyre vette” á kiserdőt Színié a feje fájt az erőlködéstől, de nem látott semmit. Mondja, Kajdi elvtárs .. . Mikor jön meg már az esze? Olyan csend van ott a makkosnál, minit az óteme- lőben, ahová még virágot -v.'iTi visznek a vénasszonyok! Mit látott maga 'mocorogni?! — A sötéjben minden tehén fekete! adta meg a választ nagvböl- csen a másik. -— De ha kiérnek az erdő árnyékából, a tizedes elvtárs is meglátja ... A másik legszívesebben cifrát káromkodott volna. Már ő is látott ya. lami 'mozgást. Gyorsan határozott: — Eléjük megyek! Figyeljen tovább Kajdi elvtárs szükség esetén pedig adjon rakétajelet! Az utolsó szavakat már futtában mondta és csak hátát érte el a hang: — Értettem, tizedes elvtársi A tizedes ne«r látta Kajdit. de érez te, hogy a szavakból már hiányzik a tréfa nevetésre ingerlő, csiklandós tüskéje. Elpárolgott hát haragja is. Mosolyogva gondolta: Mégis csak rendes gyerek ez a kis Kajdi! * Amilyen barátságos, envhetadó biztató és üdítő égé tavaszi vagy nyári napon a nagy tölgy.essrdő, olyan riasztó, rideg, vigasztalan, komor mély sötétje, eerlmcetborzoló h’- dege a későőszi estéken. Vass János elé akarva-nemakarva kirajzolódtak egy nemrégiben látott rajzfilm képei: az erdő fái. mint csúf. bibircsó- kos képű boszorkányok és varázslók kiAyujtják hossziúkarmú ágkezeiket a betévedt idegen után — őutána. — Csak ezen legyek túl — fohászkodott hideglelősön Vass és meg sem érezte, hogy Dudás bétorítóa * oldalbaböki. — Csak ezen legyek túl. azután úgyis elfogadják a lőszere ési kérvényezned ... Hiszen családfenntartó vagyok ... Pedig- a- félelem most még csak simogatta. Igazán akkor fogta jeges márkába a szívé;, mikor a szakasz" vezető egyedül hagyta. Mielőtt azonban e'.kúszott volna leShíJyröl, kioktatta a fiatalabbat: — fia mögénk kerülnek, én rájuk- k Iá It o k... Te csak fedezz. téged nem í« sei’enek. Ha baj van. akko-r lőjjl Ne törődj se velem, se mással! Nehezen teltek a pillanatok. Vass János most már nem magáért, hanem a. másikért, a szak.as.zvez: tőárt félt. Ugv érezte, azok ketten egyenesen Dudásra mennek És a szél, ez az átkozott, veséigható szél is mintha betolakodóknak kedvezne. A bibi, rcsókos boszorkányok suttogtak. Dunarcosan nyögtek, zörögtek és elnyomták ü surranó határsértők ara úgy is halk neszét. — Állj. vi vagy? Ez Dudás hangja! Az ő bátor, máikor vidám, most fenyegető harsogása! A fiatal határőr mindenről, megfeledkezett. Elfeledte borzongás sát, félelmét, már a leszerelésre sem gondolt, csak Dudást féltette. Csak egy gondolatot szirénázott, dobolt, üvöltött az agya: Mi lesz most? Mog- rdják-e magukat? Váll gödrébe szőri, tolta génpisztolyát, kapkodva szedte a levegő; ési várt... Várt... .■ Hirtelen sárga láng lobbant. Vakító sárga, nem világító láng. A kézigránát robbanásának szele egyszerre ért hozzá a fülsiketítő dörrenéssel. Aztán csend lett. Még a szál is megijedt, nem nyargalt már a fák között. Vas® János szivét ismét marokra fogta a félelem, de másféle félelem, mint az imént. Mi lehet Dudással? Megsebesült? Miért nem szól. miért nem lő? És mi van a ha. társértők'kel? 'Nem hallott semmit. Szívének dobogása valósággal megsüketítette. Azután hosszú-hosszú pi1- ianalok múlva meghallotta ismét a csörtetést. 'A határsértők távolodtak. Az egy .dűl maradt határőr felemelte a géppisztolyt. Óvatosan felitér, de í, imbolyogva felállt és mint a lábadozó beteg\az ápolóra, nckidőlt egy vastagtörzsű. barátságos tö’gy* nek. A csörtető« még hallatszott. Vas® János meohúzta a ravaszt. És miközben a géppisztoly szórta a tüzet, megindult előre, ahonnan Dudás hanqját hallotta, ahol az a szörnyű, vakító sárga láng lobbant. * Bitta tizedes futott. Úgy szaladt, ahogyan csuk szive és tüdeje bírta. Mélyen meggörnyedve ügetett P .kés kény. csúszós h atárőrösvényen. mégis, mintha a levegőben járt volna. Úgy lépett, úgy rakta híres négy lábait, hogy alig csapott vaiemi neszt. Csak az eddig némán gubbasz tó baglyok ijedt, meglepett vijjogása mutatta, hogy valami rendkívüli zavarja az erdő álmát. A tölgyes szele közelében a tizedes óvato -abba vád. Itt már kúszva folytatta az utat. — Segítek ugv kissé Dudáséknak — gondolta, miközben pihenőt tartott, hogy kifújja magát — bekísérem a madárkákat. így legalább nenl szakad meg a szolgálatuk. Ennek a Dudásnak szerencséje van, burokban született .. Egyszerre elkapta a hatodik határ-’értöt. .. Már rkár előleget is vehet az arany ha’árőr" jelvényre! Továbbindult. Semmit sem látott,' de a határőrnek semmi a sötét. A határőr a fülével lát. Bitta !s ha'- lása után tájékozódott. Az avar minden moccanása, a levelek' zörgése. susogóra — mind-mind sokat- jelentő útmutatás volt az ő számára, Hirtelen földrí lapult. Elért hoz- zá is Dudás szakaszvezető szava: — Állj. ki vagy’?! Elég messziről, de érthetően érke. zeit a szó. A tizedes szája a füléig szaladt, Ffalkan heherészétt. No, ez megvan! Hogyan is mondta Sztálin elvtárs? Nagyot ütünk annak a disz hónak az ormányára, amelyik a mi virágoskertünket akarja feltúrni! Hát ez makkos ugyan, de ilyen disznókra nincs szükségünk... Ekkor lobbant fel a narancssz'nű tűz. Kézigránát! — döbbent meg Bitta és máris meggörnyedve szaladt tovább. Versenyt szaladt ketgetődző gondolataival’: — Mi történt? Miiért használtak a mieink kézigránátot? El1;enáUtak a határsértők és a hegyükbe vágták? De lehet, hogy amazok dobták és már szabad az útjuk visszafelé? U rteilen újra földre lapuk. Olyan nagyot, hold ogat sóhajtott, hf.gy majd elfújta maga elől a ’ tócsát, melybe orra, hajsza beleért. Fölötte fütyültek a golyók, a mi géppisztolyunk lövedékei. — Megvannak hát az enyémek, a mieink ... De miért c-sak egy lő? /ízt a keserves uristenit! Csak nem ©érült meg mégis valamelyik?! Ismét csend lelt. Nagy, mély eeend. Olyan, hogy még a fákról hulló esőcseppek halk koppanása is hallatszott. Talán fél óra is élteit, tahin csak néhány pillanat, mikor Bitita tizedes meghallotta, amiit várt: halk. kaparásszeríí zajt. Most már úgy figyelt. úgy meresztette a szemét- begy szinte káprázptt belé. 0 is megindult még óvatosabban, mint az az ember ütött, kinek nesz ozásét, lopakodását meghallotta. Nem tudtar ellenség jön-e, vagy barát, Tito kéme, vagy határőntársa igyokszik-e feléje. Azután éőtünt a fák alatt kígyókén* csúszó ember.,Szorgalmasan rak ta egymásután könyökét, látszott, alaposan kioktatták, hogyan keli kúszni. Most már szeme is segítette Bitta tizedest. — Ez civil... Szóval... Nem szélt ő egyetlen szót sem. Mikor a másik mellé ért, a géppisztoly agyival lesújtott egyezer, kétszejv... Elég volt. A civil fekve maradt, meg egy nyögés se bukott ki a száján. Biitta István megkönnyebbedve feilsó- hajtott: — Ez megvolna! UgylAtszik, nom- es-ak Dudás kap kitüntetési! Az ám. m; van velük? Nézzük csak... A fehér rakéta magas ívben szálú az égnek. Eziisthajnal szállt az erdőre íz éj legközepén. Bitta foglya felnyögött. A tizedes egy kis vizet zöcskött a megbilincselt. ember képéro és halkan bíztatta: — Ha zajt csapsz, kiskomán, folytatjuk a. kábítást. Hányán vagytok? A másik keservesen tapogatta tarkóját és csak nyögött. — Hányán vagytok? — a géppisztoly felemelkedett... — Ketten... A másik lemaradt-. — Hogyan? — TxdŐtték ... — A kézigránátot fi dobtátok? A válasz elmaradt. Bitta r át apasztotta kezét a határsértő szájára- tjáp- pi-ztoiyát felemelte. Éktelen osörtetés- sel igyekezett valaki feléjük. — Állj, ki vagy?! — Én vagyok... Vass János! Bitta megismerte a fiú hangját, de az óvatosság sosem árt. így készenlétben tartva a géppisztolyt, válaszolt: •— Mutasd magad! — Gyere, segíts ... Dudás olvtársat hozom... Vass János hangja kétségbeesetten csuklót! el. Bitta azonban nem engedett. — Gyere már ... Én nem mehetek! Mi van Dudással? Vass határőr nem válaszolt. Csak mikor Bitta és a másik elé lebocsá- totta válláról nehéz terhét, tört ki belőle a kétségbeesés: — Dudás elvtár« meghalt! Megölték ezek... Ezek a gyilkosok! A tölgyes fái fölöt kibontotta felhőt akaróját a Hold. Rávilágított az erdőben gubbasztó három emberre. A határsértő rómil'tem összegörnyedt. Nein a ráemelt géppisztoly ijesztette meg. Vass János arca, a határőr szenéből áradó gyűlölet fakasztotta honim az iszonyatot... Tudta: ezen- már csak ilyen tekintetekkel találkozik ... * A temetésen az emberek egymás sarkát taposták. A töpörödött, sántító Vajk óné, ez a templombújó. szelíd öregasszony két könyökkel fúrta magát előre, csakhogy lásson valamit. Eljött az örökké bólogató harangozó, Zsigmond Feri bácsi is, akj még Doberdóró] hozta magával a szüntelen megelégedést. Mondták is neki a gyülekezők: — Minek jött, Feri bácsi? Hisz ift se magának, se gazdájának nem akad dolga! Mások sóhajtoztak: — Szegény Dudás Sanyi, de fiatal voltál! — Én édes gyerekem! — Ha mi egyszer elkapnánk eze kei a gyilkosokat! Azután hirtelen csend támadt. Megfogható, eleven, figyelő csend. Ii^'í- sebb Dudás Sándor, az apa állt a frissen hántolt sír mellé. Kalapját kezében gyűrte, mint a féle beszédhez nem szokott ember szólás előtt. Szeméből, az öreg, kiégett szemből szivárogtak a könpyek. A csillogó cseppecskék végigszaladtak az arc mély barázdáiban és a s-zéles, lekonyuló varjúszárny-bajuszba vesztek. Idősebb Dudás halkan, mintegy mesélve beszélni kezdett: — Jó. nagyon nagyon jó gyerek volt. a mi Sándorunk. Fiatalságunk segítője, vénségüuk támasza... Ki gondol eztán velünk, öregekkel? A mi Sanyiink már nyolcéves korában úgy szerszámozta a lovat, vezette, etette az állatokat, úgy dolgozott, mint egy egészember ... Úgy íb élt mindig ... Az öreg; hangját elfojtotta halk zokogás. Könnyein át látta feketébe öltözött asszonyát, ezt a gyenge, munkában fáradt paraszlasszonyt, látta, felesége nem sír. Magasra eüpeli fejét és messze néz, messze, mint aki valahová a távolba beszél. Dudás Sándor is megemberelte magát. Kis- ujjával szemléhez nyúlt, folytatta: — Ugv élt mindig az én fiam, mint egészember. Tudja az egész falu. hogy ahol ő szántott, ott bokrosabb volt a búza, bővebben termett a kenyér. Dicsérték a traktűrállomáson, csak anyja szidta... Az is csak akkor, ha olajos ruhával jött haza,.. Soha másért., mert nem érdemelte az én édes fiaim ... Az öreg körülnézett. Rálátott a két határőrre, a hadnagyra és Vass Jánosra. akik utolsó útjára elkísérték az arany hntárörjelvényes elvtársat. — Akkor meg éppen nőm szidtuk — folytatta most már kemény szóval az öreg, — mikor határőrnek ment. Láttátok, mikor hazajött szabadságra. hogyan állt rajta a katonaruha! Ott lóg a falon a dicséret, amit kapott. Az asszony gyüjtölie a leveleket, amit a hadnagy elvtárs irt. Azokban is csak dicséret volt, «oha nem panaszkodtak a má fiunkra. Itt van az utó'.só levél... Előkaparászta a belső zsebből a szive fölül. Onnan olvasta a szemüveghez szokott ember böngésző hang ján: „Jó párttagot, becsületes, hős kommunistát nevelt gyerekéből Dudás elvtárs” ... Ezt irta a határőrség nekünk, amikor az ötödik kémet elfogta a gyerek. Nem hagyott egyetlen bitangot 8>em. egyik se én e! a mi falunkig, pedig mi nem esünk messziT« a Drávától ... Vigyáztak ránk a fiaink. becsülettel... Az én gyerekem is köztük volt. Büszkék voltunk rá mindig, az én határőrgyerekemre. Büszkék voltunk mindannyira... A mi határőrgyerekeinkre... Mert pgy érzem én, gyerekem nekem minden elvtárs ott az őrsön. Különösen édes gyerekem Vas« elvtár», aki agyonlőtte az én fiam egyik gyilkosát... Vass János úgy izgott-mozgott, mint akiiben bonszorult valami és ki akarja adni. A hadnagy rá i« szó'i; ,.Mi a haj, Vafs elvtárs?“ Az nem válaszolt. Égő szemmel figyelte, mit mond még az öreg. Dudás Sándor pedig most feléjük fordulva bőszéit: — Én most itt, az én édes fiam sírjánál arra kérem az én gyerekeimet, a határörelvtársakat, hogy írjanak nekem ezentúl is. mint ahogyan a Sanyi szokta... írjanak gyakran, de legalább minden héten egyezer. ÉS — itt elnehezült, megforrosódott hang ja — különösen akkor Írjanak, ha egy ga’zeimbert. egy ilyen besurranó bitangot lefülelnek! Hadd tudjam- megbüntetik-e az én fiam gyilkosait! —- Szólhalnék? —- kérte súgva a hadnagyot Vass határőr. — Mit? — Felajánflanám, hogy én írok minden héten az őrs nevében ... A hadnagy szemében a csodálkozás fénylett. — Hát maga le akar szerelni?! Most továbbítottuk kérvényét a parancsnoksághoz! Az alföldi gyerek nem habozott a válasszal: — Nem ál! az a kérvény, hadnagy elvtárs! Határőr szeretnék már én maradni! * „Kedves Dudás Apánk I M őst soronkívül írok. mert nagy újság van nálunk. Uj elvtársat kaptunk. Fiatal, jótorkú gyerekét, csak úgy harsonázik a hangja, ha énekel. Hát ennek e fiúnak. Ambrus Péternek adtuk DuJás elvtárs fegyverét. Elmondtuk a fiúnak, milyen ember volt a géppisztoly gazdája. Elmondtuk azt is. hogyan halt meg a titoisla kémek kezétől. Azóta úgy megtreceüli a fegyvert az új elvtárs, hogy összeszorul a szívünk, ha nézzük. Csak azt pá* tyolja., gondozza. Igaz, még nem ért hozzá úgy, mint Dudás elvtárs ér*“t*. Gyengécskébb is a gyerek, ügyet!»- nobb. De belejön majd! Jó határőr lesz belőle! Most nem írok többet; mert Ambrus elvtárs is szeretne írni a papírra, aztán nem maradna hely...1* Vass János a levél alá kanyarította a nevét, majd odatólta a papírt az új elvtárs elé: — írj hát, ha akarsz! De siess, mert nemsokára már az alhadnagy elvtársnál kell lennünk... Kezdődik a szolgálat... Garami László
