Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1942

1942. október

14 szent igénk szavát: „az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége" ... S mikor a rájuk sugárzó fényözönben így elénk állnak, akkor értjük meg igazán, kik voltak ők nekünk. Nekünk Istennek végtelen drága ajándékai, neki pedig alázatos eszközök, kik igaz örömmel adták oda magukat a szent szolgálatra, mert jól tudták, hogy minden emberi élet annyi értéket képvisel, amennyi értéket hordoz önmagán a magasabb eszményiség szolgálatára. Ösi magyar nemesi, köznemesi család gyermekei, kiknek ősei vérszerződést kötöttek az ezerszer magyar vérrel öntözött drága magyar földdel. Mindketten az ősi magyar föld olthatatlan szomjú szerelmesei, nagy időknek nagy emberei. Az élet sötét utain botorkáló lelkek előtt világító életlámpások. Lelkükben Isten kegyelméből bő kézzel szórta az emberi életet naggyá tevő értékeket, hogy kicsiszolva azután egy kor emberisége előtt tudjanak világolni. Családjaik szent oltártüzén két szent eszme: a haza és az egyházszeretet tüzének lángja lobogott fennen. Ezekben az otthonokban az emberi szeretet nemes erénye mellett otthonos volt a hűség tiszta lelkisége. Ez eszmék szolgálatára készültek ők fel. Küldetésüket Isten kezéből nyertnek látták. Ezért tudtak ennek a vértanúságig menő kész szolgái lenni. Ez életúton a tudás és a hit volt a fegyverük, az igazság soha meg nem alkuvó szolgálata az irányelvük. Ezért tudtak egy végtelen szomorú korban is, mikor az emberek nem akarnak maguk felett tekintélyt ismerni, másokat feltétlen meghajlásra késztető tekintélyek lenni. Ezért tudtak kiemelkedni, s mások előtt útmutatók lenni, így lettek ők az igazság bajnokai ... „a fénylő csillagok" . . . Viszont egy nagyon szomorú koron átvezető életútjuk mentén sokszor találkoztak mindenben kételkedő, hitetlenkedő emberekkel is, ezért volt részük meg nem értésben is. A múlt nagy értékeinek bonckéssel vizsgálója az egyik. Nemzeti, keresztyén múltunk nagy értékelője a másik. Mindketten fajunknak küldetésében rendíthetetlenül hívők. Ezért tudtak harmonikusan együtt dolgozni. Nemzeti, keresztyén életünk nagy elesettsége idején, Trianon életszakadékaiban járó emberek előtt, Isten akarata szerint az élen állva, álmodtak egy szebb, boldogabb jövőt s azt élő hittel igyekeztek kimunkálni. Mint munkálta ezt az egyik... a Főpásztor? Lelkében hordozta egy Isten előtt megalázkodni tudó élet igaz értékeit. A tudós mindent látni tudó, megismerni akaró készségét, a nagy nevelő életpélda képen állni tudó képességét. Nehéz volna eldönteni is, hogy mikor volt ő nagyobb, mikor Isten lelkétől vezetve megírta új énekeskönyvünk mély magábaszállásról bizonyságot tevő legszebb énekeit, vagy a bűntudattól áthatott ember számára a legszebb imádságait: avagy amikor megírta protestáns történelmünk egy-egy szemelvényét, vagy egy-egy korát azzal a zengzetes s zamatos magyar nyelvvel, mint ahogy korában talán kevesen tudtak. Mikor a régi Nagy-Magyarországban, mint Isten hírnöke szerte járva igéjét hirdette, vagy a megismerés szinte szédítő mélységeibe vitte hallgatóit, vagy a katedrán tanítva, szeretettel vezette tanítványait a tudomány tág életmezőire, protestáns magyar múltunk gazdag tárházába. Kora fiatalságától kezdve évtizedeken át nemes lelkén csiszolódott tanítványok lelkét szinte varázslatosan, észrevétlenül csatolta oda egyházához, így nevelődnek csodás lelke gazdagságánál közel félszázadon keresztül a mi evangélikus egyházunk egyház- és nemzetszolgálatra kész nagy lelki vezetői. Első találkozásra sokszor szoborhidegségűnek látszó modora mellett, megnyíló meleg szívénél generációkon keresztül hevülnek ifjú