Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1942

1942. október

13 és közoktatásügyi miniszter, Soltész Elemér tábori püspök, D. Révész Imre és Enyedy Andor református, D. D. Raffay Sándor evangélikus püspök, báró Vay László református egyházkerületi gondnok, Mesterházy Ernő dunántúli és Lichtenstein László tiszai egyházkerületi felügyelő," Tomcsányi Vilmos Pál, Kárpátalja kormánybiztosa, Bencs Zoltán, az Országos Luther-Szövetség elnöke, dr. Wiczián Dezső egyetemi tanár, Sárkány Béla esperes, dr. Reimann Ernő és Szentágotai Vilmos egyházfelügyelők, Jánossy Károly egyházkerületi presbiter, Marcsek János esperes, ózdi lelkész, dr. Farkass Béla ügyész, Zelenka Ottó egyházkerületi törvényszéki bíró és Posch Dezső. A közgyűlés tagjai s a helybeli evangélikus hívek nagy számban a közgyűlést megelőző nap estéjén a D. Kovács Sándor püspök és dr. Sztranyavszky Sándor egyházkerületi felügyelő emlékére a balassagyarmati templomunkban tartott gyászistentiszteleten jelentek meg. Fájdalmas szívvel, megrendült lélekkel és bensőséges együttérzéssel hallgatták Fadgyas Aladár fejér-komáromi esperes kővetkező szószéki beszédét: Dán. 12. r. 3. v. Ünneplő Gyülekezet! Keresztyén Hívek! Testvérek a Jézus Krisztusban! Nagy, a világtörténelem talán legnagyobb világégése közepette, az annyi drága értéket elpusztító zord, kegyetlen télben, epedő lélekkel várta minden igaz magyar a megújulást hozó, erőt, gyógyulást nyújtó új tavasz jöttét. így várták életpályájuk magas életvártáján a mi egyházkerületünk vezérférfiai, egyházkerületünk főpásztora és felügyelője is a gyógyító, újulást hozó tavaszt. Fájó, a nagy várakozás' nem hozott beteljesülést. Öröm helyébe a nagy szomorúság, gyógyulás helyébe az elmúlás lett a keserű életvalóság. Megfáradtan a nagy munkában, a golgotai kereszt felé nehéz életterhével haladó főpásztorunkat Isten nagypéntek előestéjén hazahívta, hogy számunkra még sötétebbé tegye a gyászt, amúgy is szomorú életünk sötét nagy hete még döbbenetesebbé váljék. Még fel sem ocsudtunk a bánat aléltságából, mikor Isten újból csordultig öntötte a keserűség italával életünk poharát. Elhívta tőlünk a nem sokkal előbb még férfikora delében, tetterővel köztünk munkálkodó világi vezért, ki szomorú magunkra maradottságunkban is még annyi hittel, rendíthetetlen akaraterővel egyengette a kibontakozás nehéz útjait. Sötét bánat, nehéz gyász lett úrrá dunáninneni egyházkerületünk népén, gyülekezetein. Most, hogy egy rendkívüli, eseményekben annyira gazdag változatú, sok próbát hozó eszte.ndő után, a lombhullató őszi tájakon messze vidékekről, a Dunántúl szelíd, lankás tájairól csakúgy, mint a bércek, fenyvesek vidékéről a számadás alkalmára ez ősi városban, ennek régi templomában, honnét egykor nemes munkájuk végzésére, szent esküvel elindultak, elmúlásuk óta először összejöttünk, kutató szemünk itt is őket keresi, a nekünk megszokott emberarcokat. Fájó lelkünk emlékekkel telik meg ... s a szomorú valóság útján utánuk nézünk, . . . kik már a nagy számadó, az örök Bíró előtt állnak, lezárva számadásaik, készen a megítéltetésre, hogy azután hitük szerint nagypéntek nagy áldozatának, kihuhó vérétől megtisztulva, hitük szerint kegyelmet nyerve hirdessék a nagy húsvéti örömöt, az élet bizonyosságát. Előttünk, ma még sötétségben járó, botorkáló lelkek előtt világoljanak. Magyar életünk fájdalmakkal megrakott útjáról, ahogy most utánuk nézünk a fénylő emberarcoknak, szinte halljuk fülünkbe csengeni