Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1942

1942. október

110 reábízott darabját. A nemzet közéletében őrizte a nemzet ősi örökségét, megszentelt hagyományait, nemzeti jellegét és építette jövendőjét. Ezt a bélyeget dolgozta ki önmagán Nógrád-vármegye főispáni szolgálatában, a törvényhozás házában, a képviselőház elnöki méltóságában, a miniszteri bársonyszékben, evangélikus egyházunk dunáninneni egyházkerületének felügyelői szolgálatában. Mindig, mindenütt, minden szolgálatában ugyanaz volt: önmagát a közösség érdekében alárendelő, igazságért küzdő, meggyőződéséhez halálig hű, erősfegyverzetű férfi. Ez volt magas vezéri helyen, ez volt közlegényi sorban, ez volt a hatalom birtokában és ez maradt hatalomnélküli szolgálatában. Az igazság, eszmény, jog, emberi- és lelkiismereti-szabadság erős fegyverese. Köszönjük meg ezt az erős fegyverzetű, értékes munkát végzett embert az Istennek! Az erős fegyveres őrzi az ő palotáját. De mikor a nálánál erősebb reá j övén, legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott. Az élet hőskölteményében a második ének a halál hatalmáról szól. Milyen megdöbbentő ének ennél a koporsónál! Büszke, sudár, minden ellenféllel játszva dacoló erős fegyveres volt. Mintha Isten állandó győzelemre teremtette volna. És ime, lopakodva jön a nálánál erősebb halál. Legyőzi és minden fegyverét elveszi. Elnémul meggyőző és lelkesítő beszédes ajka. Merev kezéből kihull az írótoll, mely annyi teremtő gondolatot öntött formába. Közjót szolgáló eszméi beletemetkeznek teremtő agyának meghalt sejtjeibe. Akadályt nem ismerő szervező ereje összeroppan. Egyéniségének varázslatos hatása felhő mögé hanyatló napként szétfoszlik. Valóban, a halál legyőzte és minden fegyverét elvette. Hősöket megillető tiszteletadással hajoljon lobogó annak koporsójára, ki legyőzetésében hős maradt és mindvégig nemes eszmékért küzdött. Az élet hőskölteményének van harmadik éneke. Ezt az éneket nem az ember, nem a halál, hanem Jézus mondja el. Midőn a halál diadalt ül a legyőzött erős fegyveres felett és kifosztja őt minden fegyveréből, akkor a kegyelem örök világából elindul a töviskoronás életkirály és legyőzi a halált. Diadalmas szava harsonaként zendül a halál éjszakájába: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki én bennem hiszen, ha meghal is él! Ez a győzelem feltámadást és örökéletet, de egyszersmind számadást és örökítéletet jelent. Imádkozzunk, hogy kegyelmet is jelentsen. Hitvallási iratunkban alázatos szívvel teszünk vallást bűnösségünkről és kegyelemre utaltságunkról: Hiszem, hogy Jézus Krisztus valóságos Isten, az Atyától öröktől fogva született és valóságos ember is, a Szűz Máriától született, nekem uram, aki engem elveszett és elkárhozott embert megváltott minden bűntől, a haláltól és az ördögnek hatalmából megszabadított. . . Ennél a koporsónál is ez a mi imádságunk. Az elköltözött is elveszett és elkárhozott ember. De Jézus Krisztus az ő Ura, az ő számára is Megváltó, aki nem arannyal és nem ezüsttel, hanem ártatlan szenvedésével, vérével és halálával megváltotta a bűn és halál hatalmától. Hisszük, hogy Isten az ő életének kincseit nem engedi elpusztulni, hanem elosztja azok között, akikért élt és munkálkodott. Hisszük, hogy az igazságért folytatott küzdelme nem múlik el nyomtalanul. Életmunkája építőkő a jövendő sáncfalában. A hős önmaga vérével és lelkével erősödik és építő érték marad akkor is, ha kezéből fegyvere már kihullott.