Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1942

1942. október

111 Emeljük hát fejünket a diadalmas győzőhöz: az élő Krisztushoz, aki kegyelmében őrzi az elköltözött erős fegyveres életének minden munkáját és álmát, aki kegyelmében Isten elé viszi a pihenni térő hős egész életét: annak minden kiválóságát és gyarlóságát, minden erényét és bűnét. Koporsójánál álljon hálás szívvel egymás mellé nemzet, egyház és család. Némuljon el meggyőződés-különbség, ellentét, félreértés és gyűlölet. Szálljon feléje búcsúzásul köszönet, szeretet, megbecsülés, hűség és megbocsátás. Élete hőskölteményének záróénekében ne emberi magasztalás és ítélkezés legyen az utolsó akkord, hanem Isten örök éneke a megtartó kegyelemről. Ámen. Kardos Gyula esperes imádsága: IMA Irgalmas Isten! Mennyei Atyánk a Jézus Krisztusban! — Leborulunk királyi trónod zsámolyánál s fájdalomtól megtört szívvel keressük a Te vígasztalásodat, a Te békességedet. Oda hajtjuk fáradt fejünket atyai szívedre s mint a Te gyermekeid, könyörgünk hozzád, légy hozzánk irgalmas és kegyelmes. Te mindenkor szerető mennyei Atyánk voltál, előbb szerettél minket, még mielőtt mi szerettünk volna. Elküldötted egyszülött szent Fiadat, a Jézus Krisztust, aki a mi reménységünk, vígasztalásunk, erőnk és üdvösségünk. Itt a természetnek szabad templomában, e régi nemesi hajléknak ősi fái alatt rebegjük el zokogó bánatunkat s a lehajló lombokkal zengjük el fájdalmunkat: Leesett a mi fejünknek koronája, azért jaj most minékünk! Egy virágokkal borított koporsó áll előttünk s megrendülten nézzük az enyészet hatalmát, mely a legerősebb embert is zsákmányul ejti. Magas cédrus hull alá a mélységekbe, s azért remegnek a kisebb cédrusok! A magyar életnek és az evangélikus Anyaszentegyháznak egy ragyogó csillaga hull alá az ég pereméről, egy családnak fenntartó oszlopa dőlt ki s nyomában síró bánat és emésztő fájdalom! Ez a sötét ravatal a fájdalom oltára, itt zokog a mély gyászba borult család, amely elvesztette fenntartó oszlopát, itt siratja a falu népe jótevő földesurát, s itt áll sötét gyászban a magyar evang. Anyaszentegyház s annak elárvult dunáninneni Egyházkerülete, mely benne Istentői rendelt, hívatott Vezérét siratja, itt áll minden fájdalmával a magyar közélet, amely Istentől gazdagon megajándékozott egyik kiváló fiát vesztette el. A fájdalom oltárára könnyeink hullanak. Irgalmas Isten! Ne ítélj el könnyeinkért, mert szent minden könny, melyet a szeretet sajtol a szemünkbe. Kérünk, tekints reánk és töröld le könyeinket vigasztaló jósággal, fájdalmat enyhítő édes szeretettel. Színed elé hozzuk bánatunkat, mert hitünk azt vallja, hogy Te vagy a megvígasztalásnak s békességnek és gyógyításnak örök szent forrása. Jöjj' azért, gyógyíts meg és vigasztalj meg bennünket a szent fiad, a Jézus Krisztus által. A fájdalom, mely szíveinket eltölti, szeretetből fakad. Ez a sötét ravatal a szeretet oltára is. Minden virágszirom, de még inkább gyászoló szívünknek minden érzése simogató, melengető féltő szeretetről beszél. Szeretetről, amelynek virágai el nem hervadnak soha a temetés napjával, amelynek aranyfonalát az enyészet nem tépheti szét, erejét a halál nem csorbíthatja meg, csak növeli. A szeretet, mely leszáll a családi sírboltok mélyére, hogy ott