Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1939. Rendkívüli közgyűlés

1939. január

98 történelmi múltban, a magyar igazságban és a szentistváni gondolatban rejlő erő legtermészetesebb megnyilatkozásával. A dunáninneni egyházkerület gyülekezeteinek legnagyobb része még ma is az ideiglenes határokon túlra esik, kerületünk továbbra is csonka kerület. Mindenesetre kétségtelen, hogy azok teljes mértékben igazolva vannak, akik annak idején a csonka kerületek összeolvasztása ellen szállottak síkra. Magam, aki a zsinaton a régi, most megcsonkított kerületek sértetlen fenntartása mellett voltam, érzem, hogy szinte Isten parancsával és a földrajzi törvények igazságaival kerülünk szembe, ha a kis kerületeket összeolvasztjuk. Éppen a dunáninneni egyházkerület presbitériuma volt az első evangélikus egyházi testület, amelyik hálát adott Istennek a visszacsatolás pillanatában. Már akkor kifejeztük azt az óhajunkat, reményünket és az illetékes tényezőkhöz intézett kérésünket is, hogy történjen meg minden lehető, az egyházkerület ősi székhelyének, Pozsonynak visszacsatolása érdekében. Az egyházkerület presbitériumának akkori határozatát megfelelő helyen átnyújtottuk, de kérésünk — sajnos — nem bizonyult teljesíthetőnek. Nem vitathatjuk azokat az okokat, amelyek ezt a helyzetet előidézték. De jogunk és kötelességünk fájó szívvel megállapítani, hogy az a város, amely egy évezreden át Magyarországhoz tartozott és sokszor védőbástyája volt a nyugati végeken, a nemzeti függetlenség ellen irányuló támadásokkal szemben — ma nem tartozik Magyarországhoz, — történelmi mult, nemzeti hagyományok és osztó igazság ellenére. Istenbe vetett hitünk azonban erősebb, legyőzhetetlenebb, semhogy letegyünk a reményről: Isten fog ezen a ponton is igazságot szolgáltatni. Ügy érzem, hogy ennek az óhajnak itt szóban is, jegyzőkönyvünkben is kifejezést kell adnunk. A kerületi elnökség és presbitérium, tudatában annak, mivel tartozik múltnak, jelennek, az egyházi törvények rendelkezésének és a józan ész parancsának, a mai közgyűlés elé azzal a javaslattal járul, hogy a hazatérő egyházközségeket abba az egyházi közületbe kapcsoljuk vissza, amelybe a múltban is tartoztak. A legelhibázottabb gondolat volna, ha az erőszakos elszakítás húsz esztendeje után visszatért egyházközségek más egyházigazgatási egységbe kerülnének. Üj közigazgatási egységeket alkotni ugyanilyen hibás eljárás volna. Ez a húsz év a lelkekben sem hagyhatott maradandó nyomot, a történelem szeszélye iktatta multunkba ezt a két évtizedet. Sokan azt állítják, hogy ez a húszéves időköz eltolódást okozott a csonkaország rovására fejlődés, kultúra és szabadság szempontjából. A való éppen az ellenkező képet mutatja, mert az anyaország e húsz év alatt olyan belső fejlődési periódust ért meg, amely szinte évszázadok előhaladásával egyenrangú, hiszen itt végre — bár korlátolt anyagi erővel a nemzeti függetlenség jegyében dolgozhattunk. Szívünk minden szeretetével becsüljük meg azt a munkát, amelyet hősiesen vállaltak odaát igaz magyar testvéreink, de ugyanakkor ne vonja kétségbe senki azt az erőfeszítést sem, amelyet a nemzettörzs meg-