Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1936–1939

1937. szeptember

14 mékenységet árasztott szét a mindenségbe, mely uj létre hivta a már elhalványodott isteni képet és hasonlatosságot, szük korlátú elmék végzetes hatalmába került és földi érdekek szolgáló eszközévé süllyedt. Ez a világ, aminek zajlásában élünk, a Megváltó Krisztus helyett készségesen keresztre feszítené az evangéliumot, hogy semmi fék ne korlátozza az olthatatlan éhségü önzés és bűn uralmát, ha nem érezné, hogy az evangélium világ és idők felelt álló, legyőzhetetlen isteni erő (Róm. 1, 16 v.) és kisszeiü, embeifoimálta változó földi keretekbe szétosztani és begyömöszölni nem lehet. A szembenálló felek harca, mely a lelkeknek nem annyira meghódításáért, ami evangéliumban gyökerező törekvés, hanem igába töréséért, beszervezésééit folyik, ami életünkben a kisebbségi kérdés, az arányszám kérdésének jogi formájában jelentkezik teljes eltipró könyörtélenséggel. Az általános korképnek egy részlettükre, hogy egyszerre s egyenlően érezzük és hordozzuk a vallási és faji nemzeti kisebbség terhét. Szinte idegőrlő harcot kell vívnunk az ellenséges, utolsó csapásra készülő erőkkel az élet jogáért, mint az útszél füvének, a kúszó folyondárnak, vagy szentjánosbogárkának az eltaposás örökös félelme ellen. Az egyes ember és közösség életének keserű, engesztelhetetlen törvénye ez. A tömegvonzás oly erőt jelent, amellyel szembeszállni, hatását mérsékelni talán lehet, de útjából kitéríteni nem. Néha a vallási és nemzeti törekvések szálai összebogozódnak, mint a három századja lezajlott 30 éves háborúban, amely vallási és világnézeti harcnak indult és mint világpolitikai, hatalmi egyensúlyt szolgáló háború fejeződött be. A nagy tömegek mellett a kislétszámú csoportok elenyésznek, mint a kerékagyra tapadt porszem, ha nincsen belső tartalmi erejük, igazsági energiájuk, történelmi küldetésük, amiben hisznek s ami fölemelheti őket a jelentéktelenség iszapjából nagy közösségek fölé is, amelyek nem a történelmi szolgálat, hanem a hatalmi éhség életmesgyéjén járnak. A hatalomnak csak az adhat erkölcsi alapot és ezzel együtt erkölcsi erőt, ha erkölcsi célja van. A hatalom magában csak nagy célok eszköze, de nem maga a cél. Enélkül ép oly mulandó, mint a sivatagban a homokhalom, amelyet az esti szél összehord, a reggeli szél ismét szétver és szétkerget — s nem esméri többé az ő helye. Viszont a kis közösség is lehet céljai isteni voltánál s az isteni célokhoz illő eszközöknél, tehát erkölcsi tulajdonságainál fogva oly szikla, amit a fergeteg minden haragja és erőlködése sem ingathat meg. Ez a kisebbségek legértékesebb fegyverzete. Az állami jogvédelem gyakran nem elégséges, mert függhet az államhatalom érdekétől, függhet az ellenséges többség akaratának az eredetileg igazságra és méltányosságra hajló államra való erőltetésétől, szellemi világáramlatok váltakozásától. Azonban hatalmunkban van, hogy magasabb míveltségűek, jellemben nemesebbek, erkölcsi tulajdonságokban emelkedettebbek legyünk elnyomóinknál, a számra hatalmasabb többségnél és ezt, nehezebben bár, elérhetjük megfeszített egyéni munkával is. A XVIII. században, amikor iskoláinkat anyagi és szellemi esz-