Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1936–1939

1939. augusztus

14 tásra, lelki győzelemre törekszik, hanem leigázásra, egyközzé alacsonyításra. A népvándorlás kora támadt fel egész lelkiségével, intézményeivel, harci eszközeivel, — de amint a népvándorlás korának rémeit végre is legyőzte Krisztus szelleme, sőt a kérlelhetetlen gyilkos harc közepette csodálatos nagy, szinte szertelen vallási idealizmus világáramlatát indította meg, ami korunknak félelmes kísérteteit is a krisztusi szellem szorítja vissza odúiba. Megmarad az, amit az élet próbarostája értéknek állapít meg és értéknek nyilvánít. A protestantizmus a renaissance kora óta a nyugati eszméli apostola volt hazánkban. Még pedig a lutheri irány volt rendszerint az úttörő és magvető, a kálvini irány pedig a továbbfejlesztő és alkalmazó. A nemzet háztartásában mindegyik nélkülözhetetlen tényező volt, mert lassan megérlelték a reformokat, a haladás eszméit, hogy vérnélküli csendes lelki forradalommal valósulhattak meg. Ezen hivatását a protestantizmus a tartalmi értékelés elvének alkalmazásával töltötte be: semmit sem vetett el pusztán a régiség okán, viszont semmit sem fogadott el és plántált tovább azért, mert új és divatos volt. Ennek az elvnek alkalmazásával győzelmesen fogja megvívni a jövendő harcát is. Míg minden eszme előtt kitárta lelkét, amiben megérezte az életteremtő erőt, a „nyugati eszmék ' tetszetős csomagolásában nem fogadta be, most sem fogadja be azon eszméket, amelyekben nemcsak alkotó erő nincsen, de az igazi élet és az életteremtés ösztönszerű gyűlöletéből mindent irtanak, ami szép és magasztos, akár szoborremek, akár erkölcsi ideál, mert útjában áll a rombolás szellemének. A kultúra nem pusztán az élet kényelmét szolgáló technikai vívmányok sora. Közműveltségről, kultúráról csak ott beszélhetünk, ahol megvan az erkölcsi tartalom s a léleknemesítésnek öntudatosan és odaadással szolgált felsőbbrendű célja. De a vészes jelenségek közt is teljesítjük őrálló kötelességünket, ami a múltból szállt reánk eltékozolhatatlan hagyaték gyanánt. Nem engedjük, hogy az élet és emberi lélek sivár sivataggá, tikkasztó Szaharává váljék. Építeni és plántálni jöttünk, nem pusztítani, vagy a pusztítást tétlenül nézni. Amint a protestantizmusnak, azonképpen a magyarságnak is meg vannak saját külön lelkiségétől lelkezett, nemzeti géniuszához illő fegyverei s ez a nagy történelmi korszakokban jelentkező önfegyelmezés ritka erénye. Az egyén és a kisebbség önként alárendelte magát a nemzet közérdekének; nem egyes, bármily kiváló egyéniség akaratának, hanem a nemzet közérdekének s annál örömestebb, mennél kiválóbb volt azon egyén, akire jövőjét erős hittel reábízta. E jelenségek ismétlődnek a mondai jellemű etelközi vérszerződéstől Kossuth Lajosig. Ez őrizte meg létét Berzsenyivel szólva „nyolc századoknak vérzivatarja közt". Ösztönszerűen érezte, hogy a nemzet egységes vérkeringése a nemzeti élet alapja. Valamint nem lehet külön vérkeringése a test szervezetben a végtagoknak, kéznek, lábnak, akár a fejnek és törzsnek, valamint idegrendszere sem, úgy nem lehet külön vérkeringése, életrendszere egy állam területén sem egyes vidékeknek, sem egyes néprétegeknek. Ezt vitatta Széchenyi is a Hitelben. Kölcsey, aki a Himnuszban örökszép imádságot ajándékozott nemzetünknek, megigéző remek mondatban fejezte ki a nemzetrészek önkéntes szabad és boldog hódolatát a szent koronában megtestesített nemzeti egység és gondolat eszméje előtt: „őseink szentnek tartották a koronát, mert a legszentebbnek gondolatát kapcsolták hozzá: gondolatát a szabad nemzet egy testbe foglalásának, gondolatát az egyesült néperőnek, mely bonthatatlan gátat emeljen nemcsak a külső ellenség, hanem egyes honfiak békétlensége és önzése elé is". A történelem példaözönnel szolgál