Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1936–1939
1938. szeptember
15 módjára a jólét párnáit csábítva kínáló rabszolgasorsért. De magába olvasztotta azon népelemeket is, amelyek történelmi cél nélkül, pusztán a megélhetés gondjától iizve bolyongtak és vándoroltak, mint a népvándorlás utolsó rajeresztései az Ural és Kárpátok közén, váltakozva barátkoztak és harcoltak a szomszédos népekkel, hol uraik, hol szolgáik voltak. E szinte világtörténelmi tehertétel gyanánt jelentkező töredékekből nem csupán saját számbeli erejét gyarapította, hanem egyszersmind öntudatos történelmi célú nemzetté is tömörítette, mintegy magasabb erkölcsi szintre emelte; az európai keresztyén műveltség gátszaggató ellenségeiből ugyanazon műveltség számára harcos elszánt őrsereget nevelt, tehát tulajdon isteni hivatásának eszközévé avatva, mintegy megszentelte. Ez a legdicsőbb történelmi hódítás, mert e népeket a magyarság nem a minden jóval kecsegtető világhatalomnak, hanem tövises vértanú sorsának osztályos társául hódította meg. Ez a hódító erőnek és a belőle sarjadt életjognak döntő érvényességű bizonysága. Ezt a hódítást a magyar nemzet nem az anyagi hatalom fegyveres erejével, hanem a lelkiségéből kisugárzó küldetéstudat felelősségérzetével hajtotta végre. Ezért joggal nevezhetjük történelmi csoda jelenségnek. Nemzetünk alakulása megfelelt a nemzet keresztyén tartalmú fogalmának. Megvalósította a fajvédelmet fajgyűlölet nélkül. Befogadott minden üldözött és sanyargatott néptöredéket, bármely országból jött, megadta néki a boldogulás valamennyi létfeltételét és nem kívánt mást, mint rendületlen és tántoríthatatlan hűséget; hűséget a nemzeti hivatáshoz, a nemzet törzséhez, annak törekvéseihez. Adóban csak azt kérte, amit a nemzet törzsétől kért vérben, vagy verítékben, viszont megadta otthona, anyanyelve teljes védelmét, a jogvédelemnél és fegyveres védelemnél sokkal többet érő testvéri szeretetét. Ezt most is megadja és érte most sem kíván többet, mint amit Szent István kora óta állandóan kívánt: igaz testvéri hűséget. Ezért lett hazánk Európának valóságos népkohójává, amely a legkülönbözőbb elemekből nemes ércet tudott elegyíteni; új erények fakadtak a régi törzsön s míg félkezével szüntelen harcolt a támadó ellenség eilen, vérezve védte Nyugat templomait, egyetemeit, másik félkezével folyton épített, — a küzdelmek tüzében megtermékenyült s megszülte, fölnevelte az emberiségnek a szabadság két világhírű hősét, evangélikus egyházunk két nagy fiát, az új idők legnagyobb lantos költőjét, Petőfi Sándort és legnagyobb szónokát, Kossuth Lajost. Nem nevelhette volna fel egyiket sem az evangélium lelke nélkül. Nem nevelhette volna fel a világnak lelkével, mely a kíméletlen önzés magvetője és mindent letarol, ami szeme elé tárul, csakis az evangélium lelkével, mely szeretetre és önfeláldozásra tanít. „Minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs", mondja halhatatlan Berzsenyink mindnyájunk lelkéből. Igaz erkölcs nincsen vallás nélkül. Vallás nélkül való erkölcs gyökértelen fa, mely lehet, hogy pár évig bimbót fakaszt, levelet és lombot hajt, de gyümölcsöt nem terem s még levele, lombja is el van je-