Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1930. Rendkívüli közgyűlés
1930. március
14 latában-e? Én úgy látom, hogy az ő szolgálatos élete incarnatiója a magyar nemzet és a magyar protestantizmus 400 éves összeforradásának. Magyar volt ő egyháza szolgálatában és evangélikus volt hazája szolgálatában. Élete örök protestáció a történelmi átértékelés ama hangzatos tétele ellen, hogy a protestantizmus a nemzet vallási egységének a megbontása által a nemzeti életben csak destruáló erőt képvisel. Hiszen, ha valaki, — ő magyar volt izig, vérig! Egyike volt ama keveseknek, akiknek, akiknél a honszerelem nem cégér, hanem maga a szív, amely ha megáll, ha nem tud többé vért adni az erekbe, — megáll az érzés, az akarat és a gondolat. És ha valaki, úgy ő evangélikus volt! Nem olyan evangélikus, akinél az evang. öntudat legfelsőbb foka az, ha büszke az apáitól örökölt hitére, hanem aki az egész élettel tudott bizonyságot tenni arról, hogy ez az örökség szolgálatra kötelez. Egyház és hazaszeretetének csodálatos összeforradásából nagyszerű vonásokban bontakozik ki életében az egyház és a haza szolgálata! Bármit tett az egyház érdekében, ugyanakkor szolgálta a másikat is. Amikor az emberiség életében új korszakot jelentő rádiót nemes áldozatkészséggel a magyar evangéliumi igehirdetés szolgájává tette, nemcsak a szórványok evangélikusait akarta hozzá juttatni a lelki kenyérhez, nemcsak a szobára kárhoztatott evang. aggoknak és betegeknek akarta megszerezni a közös istentiszteletben való részvétel áldásait és örömeit és nemcsak arra gondolt, hogy új és modern fegyverrel vértezze fel az egyházat isteni hivatásában. Egyháza érdekei mellett akkor is ott látta a hazát, a kereszten függő, vérző hazát, amelynek leszakított tagjain rab magyarok sirnak és miként a hazát kereső Izrael népe a pusztában — elepednek a magyar hitnek és reménységnek forrásvize után. S mint egykor Mózes a sziklából vesszőjének érintésére, úgy fakasztotta ki lándori dr. Kéler Zoltán is a magyar hit és reménység forrását a magyar pusztaságban, mikor lehetővé tette a rab-magyaroknak, hogy a hegyen épített város híveivel együtt énekeljenek, együtt imádkozzanak és együtt halgassák az igazság és a feltámadás minden éjszakában diadalmaskodó evangéliumát. Egyháza iránti lángoló szeretetéről beszélnek az ő közgyűlési megnyitó beszédei is, amelyekben a csemetéit szerető kertész gondosságával nyesegette az egyházi élet kinövéseit és szinte prófétai előrelátással állítgatta fel azokat az útjelző oszlopokat, amelyek az egyház szebb és boldogabb jövendője felé mutatták az utat. De e megnyitó beszédek között nincs egyetlen egy, amely feledte volna a hazát, nincs egy, amelyből lelke fel ne sírna: „Ne feledjétek hogy magyarok vagytok 1... Higyjétek, hogy lesz még feltámadás!" Ellenfelei — hiszen kinek nem lennének ellenfelei? — az ő hajthatatlan s minden akadályon keresztül törő akarata miatt azt mondták róla, hogy kőszíve volt. Óh! Hát lehetett-e kőből az a szív, amely meg tudta érezni a falusi parochiák és tanítói fészkeknek a tehetetlenül vergődő fájdalmát, ahol sokszor egyedül csak a nincstelenség emeli fel a
