Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1930. Rendkívüli közgyűlés

1930. március

15 hálál kaszáját, ahol sokszor egyedül csak azért zokog fel a gyászzsolozsma hangja, mert nincs pénz orvosra, kórházra, vagy az orvos operáló késére ? Óh! lehet-e kőből az a szív, amely több s ősi áldozatkészségről tanúskodó alapítvány mellett éppen ennek a tehetetlenül vergődő fájdalomnak a meggyógyitására létesített alapítványával tett bizonyságot arról, hogy a beteg világ meggyógyítása nagy munkájának a kiinduló pontja a samaritánusi munka, a samaritánusi szolgálat? „Aki közületek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok." Ezekben a szavakban fektette le az Üdvözítő a vezéri tisztet betöltő férfiak életprogramját. Nos! Mikor az egyházkerület bizalma vezéri székbe ültette — lándori dr. Kéler Zoltán is ezt az életprogramot tűzte maga elé és 12 éven át hűséges szolgája volt megbízatásának, szolgája volt egyházkerületének. Pedig ez a szolgálat nem volt könnyű s nem ígért babérokat ! Hiszen az ő háta megett nem álltak a gyülekezetek százai, hívek tízezrei — neki egy gyülekezeti és lélekszámban megfogyatkozott, megcsonkított egyházkerületet kellett szolgálni, még pedig úgy szolgálni, hogy megtartsa a régi tekintélyét, hogy az alkotmányos többséggel szemben is megvédelmezze kerületének egyházalkotmányban gyökeredző ősi jogait és érdekeit. És ő elvégezte azt, amire vállalkozott! Elvégezte, mert a gyüléstermek szócsatáiban, az akta-váltásokban, a baráti megbeszélésekben mindig szolgált: nagy tudásával, tengernyi tapasztalatával, kerülete iránt érzett forró szeretetével, evangéliumi hűséggel szolgálta egyházkerületét. De csak szolgálta,... már nem szolgálja többé!... Az egyház, a haza, a szív, az ember, a dunáninneni egyházkerület szolgája már elpihent, már ott van ama boldog szolgák között, akiket az ő Urok ébren és vigyázva talált. Szikár, csontos alakja eltűnt körünkből örökre, viszszahozhatatlanul. Nem halljuk többé beszédeit, nem szorítjuk többé kezét, ... mi már csak utána nézni tudunk. Hiszen a nagyjainkra való visszaemlékezésünk nem más, mint utánuk nézés. És ha utánuk nézünk, látjuk, hogy alakjuk az idő távlatában egyre nő, talán épen azért, hogy minél jobban megérezzük a mi törpe voltunkat, hogy minél nagyobb legyen szivünkben a vágy: az általuk mutatott utakon keresni a szolgálat boldogságát az örökkévalóság felé. A mi mai utána-nézésünk immár véget ért! Immár utána néztünk és láttuk, hogy nehéz uton ment és járt: a szolgálat utján. De meg nem állt és le nem roskadt soha, mert ébren volt lelkében a hit, mert menni késztette a hűség, mert fűtötte az akarat, mert lobogó lánggal égette szivét az egyház, a haza és az emberszeretet és mert érezte, hogy ő semmivel sem több, de semmivel sem kevesebb, mint szolga, akinek addig kell menni azon a nehéz uton, míg Ura azt nem mondja neki, hogy — elég! Neki már megmondta, hogy elég! De nekünk — akik most itt utána nézünk — még menni kell tovább ... Menjünk hát!... De mielőtt megindulnánk, hálánk, szeretetünk és kegyeletünk jeléül küldjünk