Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1927

1927. szeptember

5 „Megenyhült a lég, vidul a határ— ľ rövid szavakban az 1. emberi boldogságnak és szabadságnak legnagyobb glorifikációja. Mert a levegő, az a legfinomabb, legrugalmasabb erejű folyó test, mely az egész földet körülfolyja, más testekben minden üreget betölt, emberek, állatok, növények s a Mindenható minden teremtményének éltetésére mellőzhetetlenül szükséges. De a levegő lehet nehéz, rossz, sőt sokszor fojtó és mérgezett is, melynek belélegzése a létet, a továbbélést és a boldogulást lehetetlenné teszi. Ily esetben azt a levegőt kell keresnünk s ha kell, megteremtenünk, mely a testet ápolja, a lelket felüdíti és megedzi. Egy nemzet nyelvében sem találjuk meg azt a jellegzetes kitételt, amelyet a magyar „határ" szó kifejez. Mert a mi anyanyelvünkön a „határ

1

1 szónak az a jellegzetessége, hogy azt a vonalat jelenti, amely kijelöli, meddig hat valakinek ereje, működése és terjedelme. Úgy érzem, hogy a levegő megenyhülésében kell egy jobb jövőnk reményét és elkövetkezését felismerni, mert ezzel kapcsolatosan bizalommal várhatjuk a határok vidulását és így egyházkerületünk erejének, működésének és terjedelmének megnagyobbodását. Mindannyiunknak, de kiváltképen az idősebb embereknek —, kiknek sorába már én is beérkeztem —, nagyfontosságú a levegő. Azért engedtessék meg, hogy az általam oly nagy jelentőségűnek jelzett levegőről és pediglen nemcsak arról a levegőről, amivel testünket tápláljuk, hanem sokkal inkább arról beszélhessek, amivel lelkünket tartjuk életben. Nem mondom, hogy nem ilyen fontos ez azok számára is, akik a földi életnek a sodrába jóval utánunk jöttek, — mert azok előtt, emberi számítás szerint, még ott csillog a távol kéklő egében a szivárvány, mely a felhőtlen és tiszta levegők fényes világát hivogatólag rajzolja eléjük. Előttünk —, kik az élet kálváriáját végigjártuk és szenvedtünk, — már csak az örök szivárvány ragyog, az, amit az evangélium Krisztusa rajzolt a szúró tövisek és vérző kövek között zarándokló emberi élet fölé, — a mi életünk fölé is! És mi idősebbek, kik erre a múlandóság világa felett elborúló szivárványra függesztett szemekkel jártuk be az élet útjának nagyobbik felét, bizonyára érthető, emberi örök vágyaktól hajtva, úgy vágyódunk a tiszta levegőre. Mert enélkül az élet nem élet, csak tengődés, csak rövidebb, vagy hosszabb ideig tartó sorvadás. Az akarások férfias lendülete helyett, megalkuvások, a torzsalkokodások és visszavonások penészvirágának melegágyává változik át! Ha most a mindnyájunkra oly igen szükséges és nélkülözhetetlen tiszta levegőre gondolok, először is önkénytelen azt a dohos, hideg sírilevegőt érzem mellemen, amely immár majdnem egy évtizeden át be-