Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1923. Rendkívüli közgyűlés

1923. január

20 és átlátszó volt. Az apák hite zavartalanul szállott a fiakra, a hagyomány és szokás voltak az őrállók, rendithetetlen hűséggel ragaszkodva az egyházhoz, éltek csendesen, békességben a maguk szűk világában, de biztos kilátással az égi hazára. Ma minden megváltozott. A nagy világháború tapasztalatai, a proletár diktatúra alatti élmények, a destruktiv irányú lapok fáradhatatlan s ügyes terjesztése, a sok ellentétes irányú befolyásolás, az igények növekedése, a szórakozások utáni vágyódás, mindezek megzavarták népünk lelki nyugalmát s nagyban befolyásolják a gyülekezeti életet s uj kötelességek elé állítják, uj és sokoldalú munkatérre szólítják a lelkészt is. Ma már nem elegendő a templomi praedicatió, az egyes functiók bármily hűséges elvégzése, ma a lelkésznek, mint a Krisztus jó vitézének bele kell vetnie magát az eszmék izzó harcába s ott kell lennie mindenütt, ahol uj eszmék forrnak, uj életnézetek, felfogások vannak kialakulóban, ott kell lennie az evangélium világosságával, hogy rávilágítson, ami bennük téves, veszedelmes és kárhozatos. Ott kell lennie különösen mint lelkipásztornak a családokban, örömben és bánatban, nagy elhatározások idején és a pihenés óráiban, tanáccsal és vigasszal, mint a családnak önzetlen jó barátja. így lelkipásztorkodva őrizheti meg hiveit a hithűségben, igy érheti el a Szentlélek engedelmével, hogy gyülekezetében támadnak uj szivek, Isten- és emberszerető szivek fogékonyak minden jó, szép és nemes iránt, felvilágosult és öntudatos szivek, amelyeket aztán nem ejt rabul semmiféle hamis próféta. Ily irányú munkával kívánok előljárni s remélem kedves lelkésztársaim készséges munkatársaim lesznek. Ebben a munkánkban számithatunk az Evangélikus Szövetség támogatására is, amely a hitélet mélyítését, az evangélikus önérzet és öntudat fejlesztését s terjesztését társadalmi uton szintén felvette működési körébe. Az egyházi élet gazdagítását s intenzivebbé tételét reméljük az apostoli korban olyan jól bevált diakonusi és diakonissza intézmény újra életbeléptetésétől egyelőre természetesen csak a nagyobb gyülekezetekben, ahol ezek a kisebb képzettségű, de egyházukon rajongó szeretettel csüggő férfiak és nők a kellő kiképzés után megfelelő s egyházi szempontból felette fontos munkakört tölthetnek majd be esetleg a missziói körökben is. Nincs egyházunknak fájóbb, égetőbb sebe, mint híveinknek elszórtsága a diasporákban, ami a lelkeknek gondozását felette megnehezíti. Ritka helyen élvezzük a nagy tömegek vonzó erejének előnyeit, ellenben a szétszórtság hátrányaival sokfelé kell küzdenünk. Azon leszek, hogy a diaspórákban élő híveink missziói körökbe osztassanak be s a szükséges lelki gondozásban részesüljenek. Ugyancsak főpásztori kötelességem lesz egyházkerületem s a magas kormány közötti kapcsolatot fenntartani. Ezt a feladatot kellemessé teszi reám nézve az a tudat, hogy talán sehol Európában az állam és egyház közötti viszony szerencsésebb megoldást nem nyert, mint éppen nálunk. Az állam megőrizve szuverénitását, az egyházakat a közműve-