Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1922

1922. augusztus

60 hogy tanácskozásaink folyamán építeni igyekezzünk a Te szent országodat — lehetővé tetted, hogy kegyelettel adózhasson a még mindig árva egyházkerület egykori nagy vezérének, kinek minden tettéből a hit sugárzott, mert az adott neki erőt az ingatlan hűségre mindahhoz, ami szent és jó; aki átérezte a vallásnak, az emberre nézve e nélkülözhetetlen lelki kincsnek nagy jelentőségét; aki belátta, hogy szent hivatást teljesít az egyház az ég felé emelő, a Krisztussal egyesítő erőnek: a hitnek a szivekben gondozásával, a kijelentett igének hirdetésével, a világosság és a lelkiismereti szabadság oltalmazásával; aki nem szégyelte a Krisztus evangéliomát és az azt hirdető egyházat; aki nem kereste a feltűnést és munkássága zajtalan volt, de éltető, mint a tavaszi napsugár; akinek példája buzdítva állott mindnyájunk előtt, arra tanítva, mikép kell igazán szolgálni a lelki édesanyát, az egyházat! Egyedül Téged illet a dicséret és dicsőség jó Atyánk és felemeljük a hálaadás poharát, hogy magunkénak vallhattuk a Te emberedet. Példája erősítsen meg mindnyájunkat, akik itt összegyültünk szent hajlékodban, a Hozzád való hűségben és szeretetben, tegyen kitartókká és serényekké a Te szent országod terjesztésének áldott munkájában, Ámen." Oltári szentigék: Zsidókhoz irt levél 13. rész 7. verse. Makiári Pap Árpád szivet elragadó szóló-éneke alatt Balogh István bokodi lelkész, fejérkomáromi alesperes lépett a szószékre s a következő egyházi beszédet tartotta: Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól s a mi Urunk Jézus Krisztustól. Ámen. Akapige Jósué 4. r., 5, 6, 7 vers. „Keresztyén gyülekezet, testvéreim a Krisztus Jézusban! Prófétai ajakkal kellene birnom s Illés kettős lelkével megáldatnom, hogy méltó kifejezést tudjak adni annak az érzelemnek, amely ma sziveinket dobogtatja. Az érzelmek szokatlan felajzását a rendkívüli körülmények hozzák magukkal. Itt vagyunk a kies városban, amely országunknak egyik végvárává lett, nem régen pedig oly messze volt a határszéltől. A város tövében folydogáló kicsiny medrü Ipoly választ el bennünket azoktól, akik egy hosszú ezer éven együtt örültek velünk a haza örömén, együtt sirtak annak bánatán. Érezzük a földnek onnan felénk való meleg átsugárzását, hallani véljük az elszakítottak nehéz sóhajtását, szivük epedő imádságát: vajha legalább e mostani napon együtt ünnepelhetnének velünk, de a szük medrü folyó oly nagy közbevettetés köztük és közöttünk, hogy akik onnan ide akarnának jönni, nem jöhetnek, sem pedig innét oda nem mehetnek. Szabadság szép földje, mivé lettél ! ? A magas bércek fölött átsuhanó felhők, a felénk siető szellők suttognak nekünk megnehezült sorsról, a hazafias érzés elfojtására, a magyarság teljes letörésére irányuló kegyetlen intézkedésekről, beszélnek nekünk az ott élő magyarok ragaszkodásáról, akik mint egykor Izrael népe a babyloni vizek mellett