Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1915

1915. augusztus

10 gairikat: azért vigadtunk, üe az apostol szavai szerint igen megtudhatlanok Isten Ítéletei és végekre mehetetlenek az ő utai. (Róm. XI. 33.) A nemzetnek királyával együtt könnyhullatással is kellett vetnie, amidőn sírva megyen vala és keresett magvát vitte a sír porába. (126. zsolt.) Gonosz kezek kioltották életét annak, aki örököse volt felséges Urunk koronáinak és mi fájó szívvel gyülekeztünk templomainkba gyászistentiszteletekre! Azonban áldjuk Isten gondviselését, hogy amidőn a király szive vérzett, erőt nyújtott bölcs uralkodónknak és elküldte az ellenség leküzdésére vitéz seregét. Kell, hogy Sámuel próféta után indulva, Isten dicsőségére és felséges Urunk áldott emlékére sziveinkben és hazánk történelmének lapjain mi is emeljük az Eben ezer emlékkövét, mondván: »Mindeddig segítséggel volt nekünk az Úr!« De helyén való, hogy egyházunk mezején is ugyanezen hálaszózattal emlékezzünk meg Istenünk jóságáról most, ezen közigazgatási év végén, mert mindeddig segítséggel volt nekünk az Űr! Nem könnyű, nehéz esztendő volt az elmúlt közigazgatási év. Nagy munka kezdődött, nehéz munkában s nehéz munka előtt állunk országos egyházunkban! Megkezdődött a zsinati munkálkodás, folynak az előmunkálatok, mert egyházunk arra szorul, hogy az apostol szavai szerint, mindenek ékesen és jó rendben legyenek mi közöttünk (I. Kor. XIV. 40.) s hogy e téren egyenlő indulattal, egy értelemmel és egy akarattal legyünk. Azonban a zsinat tartása nagy teherrel nehezedik az egyházkerületekre, mert nem az egyházközségek — amelyekről zsinati törvényünk (11. §.) pedig úgy szól, hogy az ágost. hitv. evang. egyházban minden hatalom az egyházközségekből ered — viselik a zsinat költségeinek nagy terhét, de az egyházkerületek, amelyek csekély saját vagyonnal rendelkezvén, e rájuk rótt nagy terhet csakis azon segélyből képesek fedezni, amelyet az állam nyújt nekik. Méltóságos és főtisztelendő egyházkerületi Közgyűlés! Lejtőn állunk: áldozatkészség nélkül — amelynek elsősorban autonom egyházközségeinknél kellene megnyilvánulnia — alkotmányunk autonom épületét a közigazgatás terén nehezen lehet fenntartani! Nehéz munka előtt állunk a lelkészi fizetések rendezésének kérdésében! Az állam által nyújtott segély következtében némileg javult ugyan a helyzet, de a kérdés még mindig égető sebe egyházunknak, amely megoldásra vár! Ez elsősorban a lelkészeket választó, a hiványt kiállító egyházaknak volna szerintem kötelessége. Vannak tiszteletreméltó kivételek, ahol a lelkészi fizetések újból rendeztettek, de bizony legtöbb helyütt még a XVIII. század végén alkotott hiványok állanak fenn ma is változatlanul! Pedig az idők azóta változtak. De úgylátszik változott híveink áldozatkészsége is, a mi atyáink erőssége volt. Évrőlévre megismétlem e helyről felhívásomat gyülekezeteinkhez, hogy lelkészeik javadalmazását emeljék — de kérő szózatom elhangzó szó a pusztában! Pedig egyházjogi szempontból is kell, hogy a lelkészt választó egyházközségek — amelyek éber szemmel őrködnek autonom választási jogaik felett s ezt jól teszik — eleget tegyenek a joggal járó kötelességeiknek is s a lelkészi hiványokat dolgozzák át!