Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1910

1910. augusztus Ünnepély

9 jánzott bűnök megszüntetésére való törekvéseit? Gusa Miklós bibornoknak és társainak az egyházi fegyelem érdekében való fáradozásait? Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy a következett tudománybeli renaissance által felélesztett kritikai szellem és a könyvnyomtatás feltalálása után még nagyobb eredménnyel dolgozhattak azok a XVI. századbeli reformátorok, akiknek emlékét Róma még ma is elhomályosítani akarja? Meg kell azonban jegyeznünk és különösen hangsúlyoznunk, hogy az említett reformátoroknak egyike sem akart egyházi szakadást előidézni. Mindnyájan csak bent a római kath. egyház kebelében kívánták az egyházi bajokat megszüntetni. Luther az ő hires 95. vitatételeiben nem a kath. hitelveket támadta, hanem a gyakorlati életben előfordult visszaéléseket, különösen a bűnbocsánatnak pénzért való szemérmetlen árulását támadta. A XVI. századbeli reformátoroknak egyike sem ostromolt olyan visszaéléseket, melyeket már elődeik, a középkori reformátorok is nem kárhoztatlak volna! Luther és társai csak akkor szakitottak véglegesen Rómával, mikor a pápa egyházi átokkal sújtotta és mikor minden védekezése hiábavalónak bizonyult. A végleges szakadást a tridenti zsinat okozta, mely szintén a visszaélések megszüntetése czéljából volt összehíva és mely több félbeszakítással 1545—1563. tartatott, s a római egyház tanaitól eltérő nézetű emberekre átkot mondott. Hazánkban is általános volt az erkölcsi sülyedés és az ezzel együttjáró pártoskodás. A reformátió terjedését még azok a szigorú törvények sem voltak képesek megakadályozni, melyek 1523-ban és 1525-ben a lutheránusoknak és ezek pártfogóinak megégetését parancsolták. A földesurak, a kath. lelkészek és a nép körében oly természetesnek találták a kath. egyházban jelentkező reformtörekvéseket, hogy például a Szepességen a kath. vizitátorok kérdéseire a plébánosok meggyőződésszerüen rendesen azt felelték, hogy igenis ők hiven ragaszkodnak az egyedül üdvözítő róm. kath. egyházhoz és annak tanaihoz úgy, amint azok az ágostai hitvallásban vannak kifejezve! Ezt és a széltiben házasodó plébánosok családi életét a kath. vizitátorok elfogadták. A reformált gyülekezetek száma ekként szemlátomást szaporodott. Sem a róm. kath. püspökök fenyegetése, sem a világi hatóság üldözése nem volt képes őket visszatéríteni! Az önfentartás és önvédelem természetes ösztöne és az uj tanokhoz való őszinte ragaszkodás hozta magával, hogy az ily elpártolt gyülekezetek szövetkezni kezdtek egymással, hogy könnyebben és erélyesebben védekezhessenek. Ezt követte a seniorátusok és contuberniumok szervezése. Ez azonban az akkori zavaros viszonyok között, mikor Magyarországot egyrészt az idegen zsoldos seregek, másrészt a török hadak pusztították, nem volt könnyű feladat. Nem szabad felednünk, hogy az e-vangeliomi protestáns gyülekezetek végleges szervezését az a körülmény is akadályozta, hogy a róm. kath. püspökök és vizitátorok folyvást háborgatták őket; a mellett a kálvinista, lutheránus és unitárius papok éles dogmatikai vitákat folytattak egymás ellen. Akként-a néptömegek zavarba hozattak a keresztény igazságok felől. Nem csoda, hogy a szervezkedés átmeneti korszakában az is gyakran megtörtént, bogy az evangeliomnak hódoló gyülekezetek sokáig megmaradtak a róm. kath. hierarchia keretében. De ez az állapot csak azt bizonyítja, hogy a szervezetileg kath. lelkésztől függő hívek hitelvi tekintetben mégis egészen függetlenekké váltak a szorosan vett katholikus hívektől. Sokszor a papi járandóság kiszolgáltatásának módja és mennyisége volt a döntő ok a szervezkedésben. — kivált a falusi gyülekezetekben. A világi elem csak lassan és fokozatosan nyerhetett befolyást az egyházi kormányzatra. Egészen másképpen fejlődtek a dolgok ott, ahol a földesúr maga is evangelikus vallású volt, és mint patrónus, gyámolította hitfeleit.