Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1910

1910. augusztus Ünnepély

8 Hát igazán ez lenne a tizenhatodik századbeli vallási nagy reformátió jelentősége? Ez lenne a XX. század köz-meggyőződése? Erősen hangsúlyozzuk, hogy nem! Az ilyen állítás nem egyéb, mint a középkori szellemi vakság kiütése és kísértése a haladó századok után! Íme, a római Vatikán urainak csalatkozó és tévelygő észjárása, mely szembe merészel szállani századok műveltségének nagy szellemeivel és az egész művelt világ józan Ítéletével. Bizonyára az egész művelt világ botránkozó és elitélő közszelleme volt az a hatalom, mely a Vatikán urait arra kényszerítette, hogy ezt a sértő istenkáromlásukat visszavonják. Ezzel szemben mi bátran hivatkozhatunk arra a kétségbevonhatlan történelmi tényre, hogy a XVI. század reformátiójának nagy okai azon erkölcsi bűnökben és vallási visszaélésekben találhatók fel, melyeknek megszüntetését a legönzetlenebb középkori katholikus szerzetesek, bölcsészek, költők, főpapok és egyetemes zsinatok hosszú századokon át hiába sürgették, hiába követelték. Ám nyissa meg bárki az idők tanujának, az élet nagy mesterének, a hamisítatlan történelemnek könyvét, és keresse meg a vallási reformátiónak kezdetét és valódi okait. Hol és miben fogja azokat feltalálni? Az igazságot őszintén kereső lelkek nyugtalanságában, a szent érzelmek és erkölcsi tettek öszhangját megzavaró gonoszságban; az észnek, a szabad gondolatnak a vak hittel való összeütközésében és az egyházi főhatóságok esztelen erőszakosságában. Mióta emberek laknak e földön, azóta eltérő nézetek is vannak és lesznek mindig, amig az ész és szív a tökéletesség után vágyódni fog. Minden kornak reformátorai összeütközésbe kerültek koruk romlottságával; s a történelmi tauulság az. hogy az emberiségnek még nem volt apostola, kit meg nem kövezett, vagy keresztre nem feszített volna. Ez a szomorú tapasztalás vonúl végig Krisztus egyházában is. A Megváltó maga nem foglalta írásba tanait, mert nem dogmákat hanem jámbor, kegyes életet akart megteremteni — kifogyhatatlan szeretet által. Utódai és méltatlan «helytartói» a szeretet tanát a gyűlölség és türelmetlenség tanává tették. Ő világosságot hozott a földre és a gonosz emberek tüzet és máglyát csináltak belőle. Kik voltak azok a keresztény eretnekek? és kik Ítéltek felettük? Kik szervezték az inquisitió gyalázatos intézményét? . . . Azok, akik tudatlanságukban és gonoszságukban a kizárólagos igazság birhat.ásának jogát bitorolták. Ezekkel szemben állottak azok a szerény szerzetesek, akik zárdáikban őszintén keresték az igazságot; akiket a gondolat és érzelem szabadsága ellentétbe hozott az életben tapasztalt visszaélésekkel és erkölcsi bűnökkel — és az ezeket takaró egyház tekintélyével. Ezek voltak azok a becsületes eretnekek, akiknek csak két útjok volt: vagy titokban emésztődniük, vagy nviltan fellázadniok a vallás szent nevében űzött bűnök és visszaélések ellen. Hála az isteni gondviselésnek, ilyen eretnekek és üldözött reformátorok mindig voltak Krisztusnak egyházában; az apostoloktól kezdve a mai korig. A kereszténység első évezredében élt reformtörekvések sorsáról ne beszéljünk most. De a meg-megujuló római támadásokkal szemben mégis rá kell mutatnunk azokra a középkori reformátorokra, akik a mostani évezred eleje óta terjesztették a lelki világosságot és szembe száltak a római hatalmasságokkal, még mielőtt Luther és Kálvin megszülettek volna! Mélyen tisztelt hallgatóim közül sokan emlékezni fognak Damiani Péter, Canterbury Anselm, Abelárd Péter, Bruys Péter, Bresciai Arnold és Vald Péter neveire, akiknek legnagyobb része máglyán vagy börtönben végezte életét. Ki ne ismerné Bacon Rogernek reformátori műveit, az angol Occam világi és egyházi «monarchiáról» írt bölcsészeti könyvét, Petrarcának és Lanténak kitöréseit a pápák ellen, az angol Wikliffnek és a cseh Húsznak reformátori műveit? Végre az olasz Savonarolának tüzes beszédeit? Ki ne ismerné az egyetemes zsinatoknak az egész egyházi élet átalakítására és a benne felbur-