Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1910
1910. augusztus Ünnepély
24 Óh! mennyi küzdelem és testi-lelki szenvedés; mennyi remény és csalódás a szivekben és milyen vallási buzgalom és dicsőség viszfénye sugárzik onnét mifelénk! Vájjon le tudjuk-e vonni belőle a kellő tanulságokat, .melyek megaczélozzák erőinket és akaratunkat a reánk váró uj küzdelmekhez? Szeretném hinni, hogy igen; hogy a 300 év előtt élt és küzdött őseink emlékénél szent fogadalmat teszünk arra, hogy a Krisztus evangeliomában kifejezett valláserkölcsi alapelvekhez mindhalálig hívek maradunk és hogy azt a két nagy erényt, melyek apáinkat lelkesítették s melyek képessé tették őket arra, hogy a felmerült nehézségeket legyőzzék, t. i. a mély vallásosságot és a tiszta hazafiságot, szent ereklyék gyanánt nemcsak megőrizzük, hanem szent örökség gyanánt utódainknak is átadjuk. Ezzel róvjuk le legméltóbban hálánk és kegyeletünk adóját őseink porai és emléke iránt. Óh, kedves testvéreim! akik itt összegyülekeztetek, jertek, nyujtsuk át nekik az elismerésnek hervadatlan koszorúját. Ez a koszorú a dicsőség napsugaraiból, a nehéz harczok babéraiból, a lelki-testi szenvedések töviseiből, a becsületes munka kalászaiból és a jobb jövő reményeinek virágaiból van fonva. Méltó jelképei ezek a letűnt háromszázados vallási és nemzeti küzdelmeknek; de egyúttal figyelmeztetői is a jelennek és a jövőnek feladataira is! Hiszen a múltra való visszaemlékezésnek csak akkor van felemelő és termékenyítő hatása, ha lelkünket az elhunytak jeles tetteinek emlékezetével összekapcsolja. Ez a szellemi közösség érzete ismét a jövendőnek ad ösztönt a további fejlődésre és alkotásra. Nekünk, mint evangeliomi protestánsoknak, valahányszor a multak szent emlékezetét felujítjuk. mindig a jövőre is kell gondolnunk. Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a világ a természet isteni törvényei szerint, állandóan fejlődik. A Krisztus által kitűzött erkölcsi és értelmi tökéletesség eszméje olyan magas, hogy csak nehezen valósítható meg; mely felé azonban állandóan kell törekednünk. A vallás eszméinek mélységei és magasságai megmérhetetlenek. Ezekkel úgy vagyunk, mint az égboltozat csillagaival. Minél tovább és minél buzgóbban vizsgáljuk, annál több uj csillagot fedezünk fel, melyek aztán annál világosabb fénnyel ragyognak, mennél sötétebb körülöttük az éjszaka. Olyanok azok, mint a tenger; minél tovább figyeljük és tanulmányozzuk, annál végtelenebbnek látszik. A tudomány kétségtelenül nagy hatalom. Uj meg uj felfedezései előtt tisztelettel hajlunk meg; de az erkölcsi és társadalmi élet valóságai mégis nagyobbak annál. A vallási és természetbölcsészeti rendszerek változnak és a legújabb lángelmék bevallják, hogy a természet örök törvényeinek ismerete nélkül az élet titkait és az emberi cselekvés indító okait kipuhatolni nem lehet. Mi evangeliomi protestánsok nem íélünk a komoly tudomány igazságaitól. Büszkén valljuk magunkat a lelki felvilágosodás és a józan haladás gyermekeinek. Egyházunk viszontagságos történelméből megtanultuk, hogy a lelkiismeretben szabadság kincseinek megszerzése nagy küzdelemmel jár és hogy az igazság útja tövisekkel van borítva. De a legnehezebb küzdelmekben is erőt merítünk a világ Megváltójának életéből és halála felséges tragédiájából, mely arra tanít bennünket, hogy a dicsőség babérkoszorúját csak azok nyerhetik el, akiknek szivét és homlokát véresre sebezték az üldözésnek, a gúnynak és a rágalomnak tövisei. Őseink századokon át véres lábbal taposták azt az utat, melyen mi — az ő nyomdokaikba lépő gyenge utódok — békén haladhatunk előre. Itt önkénytelenül az a kérdés merül fel: váljon a béke és szabadság napjait felhasználtuk-e népünk vallási buzgalmának gyarapítására és erkölcsi erejének fokozására? Váljon őseinkhez méltó kitartással és buzgalommal küzdőttünk-e a tör-