Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1870–1890

1886. augusztus

— 5 — dolgokban igen gyakran nem nyer oly megtestesülést, mint épen szándékozva volt. Felékezeti népiskoláink ügye részint azon követelések miatt, melyeket a törvény szigora irányukban tesz, s melyeknek népünk szegénysége megfelelni nem képes, részint az állami végrehajtó közegek túlbuzgósága folytán több helyütt oly ponton áll, hogy némely volt, igaz tökéletlen iskolának ajtai már is zárvák, s valamennyinek száma maholnap talán felényire fog alászállni. Hogy ez által egyházunkon mély seb fogna üttetni, ki ne látná be közülünk? Az egyházat az iskola anyjának s dajkájának szoktuk nevezni, de talán nem kisebb joggal mondható, hogy az iskola is anyja az egyháznak, mely neki hű, őt forró szeretettel ölelő magzatokat szolgáltat s nevel. A mely perczben egyházunk iskolák nélkül maradna, azon perczben meg fogna húzatni létele felett a halálharang. Bár ne volnánk kénytelenek felsóhajtani, hogy a hitfelekezeti oktatás hanyatlásának úgy az alsóbb mint felsőbb iskolákban gyászos következményeit érzi már is egyházunk, s érzi és érezni fogja mindinkább az állam is, s érezni fogja az emberi társadalom! De nem fűzöm tovább iskoláinkra vonatkozó ezen sötét elmélkedést, s azon derültebb színezetűvel zárom be, hogy a lefolyt negyedszázad alatt sikerült Isten segedelmével s hittestvéreink buzgó közreműködésével megállapítani s 1882. évben megnyitni a magyarhoni ágostai hitvallású evangelikus egyház theologiai akadémiáját Pozsonyban. Mennél hosszabb idő óta s mennél hőbben esengtek apáink ezen intézet létre jötte után, annál inkább adja az ég, hogy elérje teljes mértékben azon czélját, mely ekképen van szervezeti szabályzatában kifejezve, hogy „hazai egyházunk igényeinek megfelelő lelkészeket, illetve tanárokat képezzen." íme, nagytekintetü gyülekezet, az elmúlt 25 évnek igért futólagos vázlata! Nem tudom, mi hatást tett az a tisztelt jelenlevőke. Ha saját magamat kérdem, őszintén megvallom, hogy e kép szemléletére inkább hajlandó volnék szomorúság mint öröm könyeit hullatni. Oh mi sokkal több történhetett volna ezen 25 év alatt Isten országa épülésére köztünk! Ha visszatekintek azon reményekre, tervekre, eltökélésekre, melyekkel hivataloshodásomat kezdém, mily bájosak, mily lángolók, mily nagyszerűek voltak azok! S most, midőn az eredményt látom, bú és fájdalom, levertség, részben szégyen érzete fogja el keblemet, mert nem titkolhatom el magam előtt, hogy ez eredmény csekélységében az én gyengéimnek, erőim túlbecsülésének, talán mulasztásaimnak is van nem kis része. És mégis hitemet vetve az irgalom Istenébe, nem tudok elcsüggedni. Nagy volt kétségkívül az ő kegyelme, melylyel a mi törekvéseink látszólagos csekély eredménye mellett, ezen 25 év alatt megdicsőité magát felettünk. Hiszen csaknem csudának mondható már maga azon körülmény, hogy egyházunk hajója, melyet annyi ellenséges elemek hullámai csapkodtak s csapkodnak körül, el nem merült, de fennáll még. Kinek köszönhetjük ezt? Nemde őneki, a ki azt mondá : nem hagylak el téged és nem távozom tőled, és ha elfelejtkezhetnék az anya az ö gyermekéről, én nem felejtkezem el rólad ? Azután nem ilyen e általában az emberi dolgok folyása; nem ez e az Isten országának menete e földön ? Magnak mondá azt az Idvezítő, melyet az ember elvet az ő mezejében és azután elmegy, és a mag derüfényes napok és szeleknek és fagyoknak közepette csendben nő és gyarapodik. Krisztus egyházának sorsa itt az, hogy harczoló egyház legyen, diadalmaskodóvá oda fent fog lenni. Boldog, a ki elmondhatja magáról: legjobb akaratom és tehetségem szerint harczolom a jó harczot, nem hogy immár elértem volna a czélt, hanem igyekezem, hogy ha elérhetném! Van tehát, van okunk nekünk is, mindazon nehézségek mellett, melyekkel e 25 év alatt küzködnünk kellett s melyek fáradozásaink sikerét oly csekélylyé tevék, felkiáltanunk a mai napon az apostollal : áldott légyen az Isten és a mi urunk Jézus Krisztusnak atyja, a ki nem hagyá kihalni bennünk azt a reménységet, hogy a kik most szomorúséiggal egy kevéssé, ha úgy kell lenni, a különb különb kísértetekben illettetünk, annál nagyobb lészen örömünk, mikor a Jézus Krisztus megjelenendik! Egy az azonban, a miben, ha visszatekintünk a lefolyt 25 évre, megnyugtatást s vigaszt nem kereshetünk, s mire, mint azon körülménynek, hogy egyházunk kertjében ezen 25 évnek oly kevés gyümölcse mutatkozik, jogos mentségére nem hivatkozhatunk. Azon belviszály az, mely ezen idő alatt egyházunk körében csaknem szünet nélkül dult. Volt ugyan egy nap, melyen úgy látszott, hogy e viszálynak örökre vége lett. 1867. évi szeptemberhó 24. napja volt ez. E napon egyetemes gyűlés tartatott Pesten. Azelőtt 8 évig egyházunk a vallásügyi pátens következtében két pártra volt szakadva, az autonomokra és a patentalistédira. Most a ketté vált test egygyé lett megint, az egymástól elfordulva volt testvérek a béke jobbját nyújtották egymásnak, örömkönyeket hullatva borultak egymásnak karjaiba, s miként azon egyetemes gyűlés jegyzőkönyve mondja, „e szeren2