Dunáninneni Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1870–1890

1886. augusztus

— 6 — esés eredményért a Mindenhatónak buzgó imával hálát adtak, s a szent frigyre, mely köztük köttetett, áldásaért s oltalmaért könyörögtek." Vajha az ég, mely e megható jelenetre letekintett, soha újra be ne sötétedett volna! De e szívvidító állapot, fájdalom, csak rövid ideig tartott. Nehéz fellegek vonultak ismét egyházunk egére s kisebb nagyobb zivatarokban tői tek ki. A régi bizalmatlanság, régi súrlódások és harezok megujultak a testvérek közt megint, úgy hogy nem egyszer gondolni kelle, miképen nem egy hitnek vallói és sorsosai, hanem elkeseredett ellenek állnak egymással szemközt. Ne várja senki tőlem, hogy „infandum renovem dolorem" épen a mai napon, s hogy felszaggassam a sebeket, melyek bár soha ne ejtettek volna kölcsönösen, s melyeket utóvégre is egyházunk sínylett meg. Oh mily sokkal szilárdabbal s imposansabb alakban állana egyházunk szent épülete a világ előtt, ha azt egyesült erővel, szívből fakadó lelkesült buzgalommal építenök tovább mindnyájan, egyet sem véve ki, s nem kellene attól tartanunk, hogy elébb utóbb beteljesedik rajtunk is az Úrnak azon szava : egy város vagy háznép, mely meghasonlik magában, meg nem maradhat. A mi engem illet, én mindig feladatomnak .tartottam közvetítőleg, mérséklőleg, békéltetőleg lépni fel a folyton megújuló s még ma is végüket nem ért beltusákban. Tudom, mily háládatlan szerep ez, s éreztem is nem egyszer annak súlyát. S még sem bántam meg soha, s nem fogom megbánni életem végső perczében sem, hogy vállalkoztam reá. Először azért, mert ebben ismertem fel a Krisztus szolgájának, sőt magának a Krisztus egyházának hivatását. A világ úgyis szolgáltat elég tért és okot — ma többet mint valaha — harezokra; ne legyen e oly szentély is, honnan, és oly ajkak, a melyekről a harezolók felé az Úrnak azon üdvezlete hangozzék : békesség néktek! Másodszor azért, mert példák és előképek állnak előttem, melyek ellenállhatatlanul arra ösztönöznek, hogy kövessem őket: maga Uram és mesterem, a békességnek nagy fejedelme, az ő kedvencz tanítványa, a kinek ajkai, alig mozoghatván már, mindvégig azt rebegék: fiacskáim, szeressétek egymást, és Luther, a ki békéltető feladat teljesítése közben végzé dicső és áldásos földi pályafutását. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden liarcz megszűnjön vagy csak megszűnhetne is, akar a világ színpadán, akár szent szövetségünk körében is. Hiszen harczoltak a most megnevezettek is; s harcz és mozgalom épen a protestantismusnak életeleme. De e liarcz légyen és maradjon, különösen egyházunk közös drága örökünk terén, a fejek közt, a szívek közt béke honoljon, igyekezvén itt mindenki megtartani a léleknek egységét a békességnek kötele által. Nem hagyok fel a reménynyel, hogy ily állapot bekövetkezendik köztünk, noha e remény épen az utolsó napokban nem hogy erősödött volna, talán inkább meggyengült, e remény mégis egy eltökélésre indított, melyről most őszinte vallomást kívánok tenni, s azzal már is hosszúra terjedett jelen előadásomat berekeszteni fogom. Munkában és küzdelemben kifáradva, nyugalom után epedve, komoly eltökélésem volt, e mai napot kölcsönös búcsú napjává, s jelen íellépésemet nyilvános pályám zárkövévé is tenni. Azonban több tiszteletre méltó kiváló férfiú, a kikről meg vagyok győződve, hogy úgy a hazának mint az egyháznak hű fiai, s nekem is őszinte barátaim, arra hívott fel, ne foganatosítanám e szándékomat; ezzel jó szolgálatot fognék tenni a hazának is, az egyháznak is. Ám, a ki nálam e kettőre hivatkozott, az biztos lehetett mindenha, hogy siket fülekre nem talál; e kettőért kész vagyok minden áldozata, kész vagyok még életemet is áldozatul hozni. A hazám iránti forró szeretetet párosítani az egyházam iránti szintoly forró szeretettel, ez volt kezdettől fogva törekvéseimnek czélja; a minthogy azt hiszem, kell, hogy e hon minden hű fia s ez egyház minden hű szolgája törekvéseinek fő czélja legyen. A mi nem csak hogy ki nem zárja, sőt kölcsönösen feltételezi, kiegészíti, gyámolítja egymást. E szerint kész vagyok folytatni munkámat tovább is, két feltétel alatt: egyfelől, hogy a nagytekintetü egyházkerület, annak egyházai s szeretett szolgatársaim meg ne vonják tőlem jóakaratukat, segítségüket s elnézésüket ezentúl sem, a mire őket ezennel bízalomteljesen felkérem, — másfelől, hogy azt csak addig tehessen, míg tudatára jönnék annak, hogy szolgálatom hazámnak s egyházamnak inkább kárára mint hasznára válnék. Kezem sokkal gyengébb ugyan már, mint sem építhetne; de van tagadhatatlanul némi érdem abban is, megakadályoztatni segíteni, hogy a már fennálló épület romba ne dűljön. S most méltóztassanak megengedni, hogy szívem teljességéből még egyszer szólhasson szám, s azzal végezzek, a mivel kezdtem. Köszönetet, mélyen érzett köszönetet mondok még egyszer ezen drága egyházkerületnek, melylyel a lefolyt 25 alatt oly bensőleg összeforrtam; köszönetet mondok annak világi kormányzója, igen tisztelt elnöktársam, egyházkerületi felügyelő ő nagyméltóságának; köszönetet mondok az esperességeknek, köszö-