Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-04-16 / 16. szám
1922. április 16. 13. oldal. Mondd, mi bánt ? Hát lehet egy tündér bus és szomorú ? Szólj már, mi bajod ? Szegfű.: A királyért busul. (Nevet.) Cineraria : Szegfű, ne nevesd ki, mert majd a komolyság börtönébe zárlak. Szegfű: Bocsásd meg a vétkemet! Cineraria: Hagyj magunkra. Szegfű•' (Bókol, el) Cineraria '• Látod, én is búslakodom, de csak titokban, ügy sajnálom a királyt! Mindent elkövetek, hogy megsemmisítsem a bűvös pálca erejét. Ezt csak úgy lehet, ha egész országom apraja-nagyja beleegyezik, hogy visszaadjuk őt az embereknek, honnan származik. Menj, eszközöld ki népemnél. Rózsa : Parancsodra felség, megteszem «zer örömmel. (El.) 4. jelenet. (Cinerária, Ferkó.) Ferkó: Jaj, de boldog vagyok! Azt hiszem, visszamehetek a földre ! Cineraria : Én is remélem ! Ferkó : Hogyan, hát te itt vagy? Cineraria : Amint látod ! Ferkó : Hát megengeditek, hogy visszamehessek a földre ? S hogy tőletek teljesen függetlenül barangoljak ezután ebben az erdőben ? Cineraria: Igen. Buzcsuzóul azonban nézzük meg újra együtt a szép tündérországot. (El.) 5. jelenet. (Rózsa.) Rózsa: Ah, Cinerária, képzeld-csak, sikerült! Be hol vagy ? Hivom őt ! (El.) 6. jelenet (Cin erária, Rózsa, Ferkó) (Ferkó -- rongyos ruhában jön — lefekszik.) Rózsa : Szegény fiú ! Szegfű : Ez már nem látja meg többé szép Tünderországot. Cinerária: Be, hogy megemlékezzék rólunk, itt hagyok neki egy zsák kincset. (Mind el.) Ferkó: Az nem lehet igaz! De mégis, hisz itt a sok kincs. Most azonban megyek szüléimhez . . . imádkozni ... a temetőbe ! (Függöny) Hiszekegy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy Isteni örök igazságban, Hiszek Magyaroszág feltámadásában. Ámen. Szerenád. Éjjel az utcák mint a gyászszalag Fonódnak át a néma városon S borzongva néznek görnyedt házfalak, Ha bús soruk közt lépted átoson. Bágyadt gázlámpák álmatlan szemén Vérző sebekként sir az esti láng; Ä lelkeden is könnyező remény Felejti már, hogy este mit kívánt. Ä sarki szinlap homlokán a ránc Tán kis színésznők énekén borong Ä kósza szélben ring a régi tánc S hervadt levélkék karján elbolyong. ügy futsz utána, mint a kisgyerek, Kit láthatatlan angyalszárny vezet, Szemednek könnye lassan lepereg Mig ismerősként visz a kövezet. Egy ház előtt csak megtorpan veled, m Csipkerózsád régen elaludt És költögetve, édes szó helyett, Megcsókolod a hunytszemü zsalut. Finta Sándor. DMÖlflí HÍRLAP Napsütött ugar. Irta: Ősz Ivan. Vidéki ember lettem. A gond nehéz bakkanc3át messzire hajítottam. Rárnás csizmában járok tiz év óta »kúriámtól* a templomig. Húsz lépés. Azóta sem láttam a várost. Mit kerestem volna ott ? Civilizáció, kultúra ? Magamban kerestem. Megtaláltam. S az asszony ? A gyerekek ? Mindegyik külön világ. Szép, verőfényes. A minap mégis betopogtam a városba. Magam lován, kocsiján. Tiz év alatt — semmiből. Pár mérő búza, néhány lánc föld, ami a kántornak jut. Ebből lett a ló, a kocsi, a derű, ami bennem ragyog, az asz- szonyban, meg a gyerekekben. Öreg pajtásomat kerestem, az egyetlent, akitől nehéz volt akkoriban megválni. De, hej, nagyon megcsömörlöttem akkor a várostól, amelynek gondja, koplalása majd, hogy agyon taposott. Csöngetek a régi hajlékán. — Bujtor ur ? Nem lakik itt. Rég nem lakik itt. Árpád-ut 5. — Árpád-ut 5 ? Hol is van ? — Le a Lutheránus templomnak, az Ezredévi park felé. Elindulok. Szegény emberem — szóval megint vándoroltál. Egyik városvégtől a másikig. Csak nem az asszony ? Tudtam, hogy bolyhos teremtés, érzéktelen más iránt, sors iránt, cél iránt egyaránt. Az ember titok és ellenség marad előtte mindörökre. Nincstelen, napszámos sorsát csak rúgta, taposta. Koldus uriház leánya, ki sohse tanulta latolni a krajcárt. Lerongyolódott keze alatt, nemtörődömségén a hajlék, a gyerek, az ember. Pedig szegény pajtás fogta erősen a garast, félre rakosgatta, robotolt hajnalig, csakhogy jobb sorsot lásson. Nem is maga, legalább azok. kik a sorsából lettek, korhadt életéből kihajtottak. Az asszony ujja közül pedig könnyen és megbecsületlenül gurult a garas. Amit az ember szerzett a réven elúszott, az asszonynál a vámon. Kbl- dus, fekete, fénytelen és kilátástalan ködben botorkált szegény ^jtás. Pedig a tálon is vajmi sovány étel járta. Ezen mód el is érkeztem, Árpád-ut 5. Vasráesos kapu és kerítés mögött csinos, tornyos kis villa. Egyemelet. — Rossz helyen járok — bizonykodott bennem a föltevés. Csengetek. — Bujtor ur . . . ? — Igen, fönt van az emeleten. Föllipegek. Persze, hogy boldogan fogadott. Harmincöt esztendős. Tiszta fehér. A baját beeste a hó. Ki volt a tele? Ki szórta rá a zúzmarát ? Tiz év óta, hogy megöregedett. De az arca derült. Szelíd. Olyap, mint az őszi verőfény, mely alkonyaikor tekint vissza a dombról. Sorsunkat cserélgetjük csöndben bo- totorkáló szavakkal. Mosolyog. — Hogy ballag a sorod ? — Látod — int szerte a kezével. S valami földöntúli boldog megnyugvással tekint szét. — Van hajlékom. A magam verejtéke. "S ez a szoba? Amilyenről mindig álmodtam. Derűs, tiszta, csendes. Esteiig bennidőz a napsütés. Áz egyik fal tele könyvvel. Mi keli még. — Mi kell még ? — gondoltam. — Az asszony, akit szóval se említettél. Vagy magad húztad az igát ? Az ő szekerébe fogva? Lassankint azt is megvallja. Elkomorultam — Tiz éve csak úgy járunk egymás mellett, mint az idegenek. Akkor egyszer megint rámtaposott. Durván parlagian. Kenyeret kaparászó robotomat durva vihogással kicsinyelte. Kenyerét keveselte. Sorsa kietlenségével verdesett arcul. Az ő sorsa kietlen ? S az enyém ? Hisz érte, őérte s mindnyájukért koptatom vértanuan az életemet ! Beláttam, nincs mit kérlelnem, oktatnom. Azóta is magam járom az utamat. Itt él mellettem. Csak a gyermekekért hagytam sorsom mellett. A gyermekszívben az ösztön diktál. Azóta szavamat alig hallja. Nem vitatkozom, nem magyarázom az életem célját. Ha akarja, lássa. A garast egészen kezembe fogtam. Én osztottam, én gondoskodtam. S a robotolás óráit megnyitottam. Hajlék kellett, hajlék, amelyben boldognak gondol mindenki s amelyben távol lehetek tőle . . . Ő már sohsem érti meg szótlan életem önfeláldozását. De minden lemondásom, örömtelen, sivár egyedülvaló- ságom elfelejtem itt. Hajlékot építettem a magam verejtékéből, elpazarolt életem éveiből. Ez az emelet, három szoba, az én világom. Távol vagyok mindenkitől. Nem hal. lom, amint ajtót csapkod, amint arcokat vág, amint az indulata sistereg. A nap . . . a nap esteiig itt ragyog, két szép gyermekemmel boldogan játszom a szőnyegen . . . Megint mosolygott. Amint néztem, azt hittem, az őszi verőfény hinti tele derűvel keméayvonásu arcát. Ahogy tovább állottam, szánva, sírva gondoltam vissza a sorsát. — Ez is boldogság ? ! Őszi verőfény. Szomorú. Három szoba. Más semmi, semmi az élet melegéből. Mily könnyedén jutottam én többre is. Játszva, csicseregve, dalosán. Az asszony hordozta vállán fele életem. S ez, szegény, maga. Nemcsak a magáét, az asszonyét is, a gyerekekét is. Terhes szekér. A férfi sorsa csakugyan az asszony. Különöskép, ha elhibázza benne és vele sorsát. ' A kanyarodénál visszapillantottam a villára. Őszi esti fény csillogott a falán. Szomorú borongó odagondolással hajtottam le á fejemet. Aztán megbiztattam a lovat, hogy mielőbb hazaérjek s ma . . . ma különös melegséggel öleljem magamhoz az — asszonyt. Muzsika. A bánat fáradt bárfa-hurján A messze emlék muzsikába kezd . . . Mint kis, falusi kertek alján Szomorkodó szerelmi ének. Nyáron, mikor az apró házfalakra Misztikus árnyakat fátyoloz az est. Átsuhan kertünk homok-utján . . . Az ablak alatt halk pianóba rezg. Az üvegen lágy esti fények . . . A fehér álmok visszatérnek. S lelkemben csendes őszi reszketéssel A messze' emlék sirdqgálni kezd. Ősz Jván.-—~—T" .....“ ...... .....—-----A Dombóuár és uidéke HANOIJA fogyasztási és értékesítő szöuetkezetben zománc-edény mélyen leszállított áron. Nagy választék különféle kelmékben, a legjutányosabb árak mellett. Böjti sós- és pácolt-hering, különféle sajtok és liptói túró érkezett. Cipők jutányos áron, nagy választékban kaphatók.
