Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-04-16 / 16. szám

Az opálszinü lepkék.

Irta: Kocsis László.

A festő felállt az. öblös, bordóvörös karosszékből, a művésziesen megkonstruált könyvállványhoz ment, a középső polcról levett egy fehér, aranymetszésü könyvet és ezeket mondta :

— Ti nem érzitek és nem aknázzátok ki a hit szépségeit. A hitben, de mindenben, akárcsak a fákban, egyedül a törzset, ezt a letörölhetetlen, szikár, magasba nyúló, de dísztelen erőt látjátok meg. Az aimafayírág, a szemérmes manduiafa-szirom nektek nem jelent semmit. Nem is veszitek észre. Á rózsában is csak a rózsát nézitek és nem a szépséget. És így vagytok magatokkal, leltetekkel, hitetekkel, égbe lendülő vágyatokkal, amely tiszta és végtelen, de nincs pompája, fénye, tündöklő szépsége, csupasz és ruhátlan, mint a görög gladiátor drága olajtól ragyogó teste. Pedig éppen a mi hitünk a legékesebb. A katolikum pompáját és ragyogását nem múlta még felül j semmi. Sokat töprengek és vívódom magamban, erről egyszer könyvet kellene Írni, hogy a hideg, bűvös lelkek öntudatra ébredjenek, kilépjenek a zárt, testetlen falak közül és a művészet arany szárnyain emelkedjenek a magasba.

— Mit szólsz hozzá? Ugy-e furcsállod? Én nem. En hiszek a mi szépségeink győzelmében. Én bízom a művészet mágikus erejeben. Én várom azt a boldog időt, mikor a festő eesetének aranya sugározza be a lelkeket és az ezüst, kék, narancssárga, édes zöld, karminvörös színek és a végtelenbe szaladó vonalak harmóhiája oly csodálatba és extázisba ringatja az emberek földi életét, mint a komor középkori harcost Krisztus keresztfájának pici, megfakult forgása.

— Mosolyogsz? Azért nem haragszom. Magam is érzem, eddigi beszédem csak

‘ meddő teória. Az igazi ezután jön. Hallgass meg. Egy kedves és régóta ápolt, reménynyel dajkált intim tervemet árulom el neked.

— Mindig sejtettem, hogy mi nem aknázzuk ki a hit művészetét. .Érintetlenül hagyjuk. Elzárjuk magunk elől a gyönyörűségeket, mint a monstranciás poros taber- nákulumok fenekén. Nem övezzük körül életünket a hit girlandjával. Koszom nélkül pőrén és magányosan járunk országutainkon, akárcsak hontalanok, a szépség vidékéről számüzöttek. Lelkünk rubinnal kivert arany serlegét nem töltjük meg a hit tömjénével és a szépség mirhájával. Miért van ez ? Hanyagság vagy mulasztás ? . . . Itt valami merészet kell tenni.

— Évek óta áhitatos vágyat hordozok a szivem alatt. Ezzel alszom el s ez napi gondjaim eloszlatója. Egy téma. A kis Jézus a főszerepleje. A názáreti ács és Mirjáfti fia. Az egész történetnek alapja voltaképpen legenda. De szép, aranyos s rajta van a középkori ferences szellem illata.

— Hallgasd meg, felolvasom a kis legendát, honnét a témát vettem. Aztán ítélj: megfesthetem e ? Az újvári ferences növi- ciusok refektóriumának bolthajtásos szürke falára terveztem.

* * *

Tizenkét gyermek játszadozik aJanká- son. Közel a kupolás, sötétárnyéku ciprus- erdőhöz. Színes szárnyú tavaszi lepkéket kergetnek a réten s elfáradva, leherednek a bársonyos fűre.

Názáretiek. Kedvesek és vidámak. Fehér, finom porcellánarcukon és törékeny vállukra boruló ,aranyszőke hajkoronájukon csillog a déli nap. Fölfénylik, megvillan, a mint édesen megmozdul a sok kis apró fej. Hosszú, piros és' kékszegélyü ruhájuk ugv simul harmatos testükhöz, mint a főpapok tiranyrojtos palástja. Csak gömbölyű, ró- zsaszinü karjukat nem takarja be.

Elfáradtak, mert sokáig az eget nézik hallgatagon: Mintha üdékéit szemük tündöklése a napsugarakkal incselkedne. Belemerülnek az arannyal zománcozott kétetengerbe.

Parányi szivük zenéje is megnémul.. Révetegen csak a magasba méláznak, épp

úgy, mint akik a vitorlás orránál állva, szemükkel szeretnék fölmérni a láthatatlan, az elérhetetlen, roppant messzi vizeket.

Picit aggódók és szomorúak. Egész délelőtt futkároztak, hancuroztak a kertek végében. Lepkék csalogatták, csalták, hívogatták őket. űe hasztalan ! Hipp-hopp, fűszálról-fűszálra, virágről-virágra, bokorról- bokorra, gránátalmáról vérvörös rózsára szálltak sebesen, mint a tenger felől fujdo- gáló déli szellő. Hiába volt pöttön lábuk gyors, mozdulatuk fürge és kerek kék szemük éléstekintetü. Ma valamennyi tavaszi lepke még fürgébb, óvatosabb és figyelmesebb volt náluk. Pedig úgy fájt a szivük a szépségük után. Ilyen drága, opálszinü, kékeres szárnyú lepkéket még soh’se láttak. A mint kiterjesztett szárnyukon megcsillant a napsugár, varázsba ejtette őket. Ilyen tünde tünemény csak otthon tárult eléjük; nagy ritkán, mikor komoly és áhitatos ünnepek estéjén előkerültek a súlyos ezüsttel és arannyal átvert ruhadarabok.

— A lepkék elszálltak, mondta valamelyik csöpség.

— Elszálltak, — . ismételték majdnem valamennyien.

— Hívjuk őket vissza! — sóhajtotta egy kis lányka.

—• Hívjuk ! Talán visszajönnek ! — suttogták félénken.

— K áltsuk feléjük ! — mondták síró hangú kórusban, — jöjjetek vissza szép lepkék ! Mi nem ölünk meg titeket! Mi szeretni lógunk titeket ! Nagyon ! Hisz mi jók vágyunk, nem gonoszak, nem kínzók ! Szabjatok le hozzánk, szabjatok ruhánkra, kezünkre, hajunkra, hadd csillogjon ékesen, mint éjszaka a fekete égeu tündöklő csillagsereg !

És úgy tettek, mintha imádkoztak volna. Feltérdeltek a tarka füszőnyegre. Gömbölyű arcukat az ég felé fordították s bele néztek a nagy gyémánt napba. Apró, összekulcsolt kezüket mellükhöz szorították és édesen aprózták fohászos ajkukat:

—• vgn otthon selyemmel bélelt ébenfa szekrényünk. Az ’lesz a ti lakástok. Ott nem éri szárnyatokat eső és durva szél. Himpo- rotok nem faki!ja erősen tűző napsugár. Vi. rágaitokat nem kaszálják le csúnya emberek. Szárnyaitokat nem nyesik le rossz kezek.

Csak egy gyermek nem térdelt le közülök. Ajka sem mozgott. Szótlanul állt a réten, mint karrarai márványba vágott gyermekszobor. Kicsinységében is fenségesen és elragadóan. Egészen más volt, mint* a többiek. Bő, fehér ruhája vakított. A gyémánt nap minden gyöngye, mintha egyedül őrá huüoít volna. Aranyeső csurgót!, le szőke hajáról s úgy látszott, hogy ruhája redőjén folydogál a fűre. S körülötte a fü- íenger is csupa arany volt. Kinyújtott, áldást hintő kezeit, mintha aranytóban fürdette volna meg, a szemeiből kiszökő fény is arany sávként égéit és vibrált s féje felett mint tüzes, izzó aranykorong, megjelent a gloriola.

A többiek ezt nem látták. Szaporán dúdoltak :

— Lepkék, lepkék, tündérlepkék jöjjetek vissza !

S mint esti égen felbukkanó napfé- nyességü csillagok, hirtelen úgy röppent tenyerükbe tizenkét^ ragyogó lepke. Egyik csodálatosabb volt, mint a másik. Opálosan csillogó szétnyílt szárnyukkal kisgyermek módjára szenderegtek az apró, halványpiros tenyerekben.

Valamennyien fölugráltak. Vidámak lettek. Hangosan örültek.

— Visszajöttek ! oh milyen szépek, aranyosak.

Meg-meglóbálták a kezüket.

— Csijacsija kis lepkék! — dudo- rászták dajkahangon. Meleg leheletüket rá- fujtájik az alvó lepkékre s vidámságukban nem is vették észre, hogy a kekárnyékos cipruserdőből egy kis leány szalad feléjük. Csak akkor rezzentek föl, mikor eléjük toppant.

— Vigyázzatok ! — sikoltották majdnem egyszerre megvetően.

— Magdolna rossz és elviszi a lepkéket.

Az idegen gyermek mintha meg sem

értette volna szörnyű szavukat. Könnyes, félig lecsukott szemeivel keresett valakit.

— Szaladjatok ! megint lopni akar. mert gonosz a lelke ! — kiáltották durván vissza a Názáret felé kanyargó szűk ösvényről.

Magdolna ezt se hallotta. Cifra szalagokkal átfont ruhájában már ott térdelt a Gyermek előtt s ici-pici alabastrom-edényből illatos olajjal kente meg lábait.

.. — En mindent láttam az erdőből, bocsáss meg nekem ! — mondta tört zokogással. — Én láttam, te aranytóban fiiröd- tél s érzem, te küldted nekik az opálszinü lepkéket. Te olyan jő vagy és oktem hatalmas, mint égy király. Adj nekem is egy opálszinü lepkét.

A kis Jézuska nem válaszolt. Kitárta két vékony karját. Ekkor újra megvillant a kerek gloriola szőke feje felett s ruhája, arca, szeme szinarany ereklyeként ragyogott. Az arany pedig elöntötte Magdolna ruháját is, aki úgy térdelt lábainál, mint ado- ráló kis szárnyas angyal.

* * *

A festő becsukta a könyvet és visszahelyezte a könyvespolcra.

— No, mit szólsz hozzá ? Ugy-e szép téma ?

— Nagyon szép és eredeti, — válaszoltam, — csak hiányos.

— Tudom mire célzol, — vágott szavamba. — Nem befejezett a legenda. A lepkék ... az opálszinü lepkék . . . Ugye?

— Igen, az opálszinü lepkék, — hangsúlyoztam halkan.

— Jó megfigyelő tehetséged van, tehát nem sokat kell magyarázgatnom. Azt jól tudod, hogy mi festők az életnek csak pillanatnyi eseményeit rögzítjük meg s a szines, mozgalmas valósággal szemben majdnem tehetetlenek vagyunk, ezért nehéz a feladatunk. De ami feltűnően hiányzik ebből a kedves legendából, azt színnel és vonallal nagyszerűen lehet pótolni. S épen itt jut szerepe a tizenkét opálszinü lepkének. Lásd, én igy gondolom el a vásznon a legenda folytatását :

A gyermekek ott állnak a szűk ösvényen. Egymásra bámulnak zavartan és szomorúan. Nem értik a lepkék hirtelen eltűnését. Bánatos kis arcukon az elveszett boldogság és az önzés kínosan fájó érzése verődik ki. Néháuyan közülök Magdolnát kutatják bosszúsan csillogó szemekkel s úgy néznek a lankás felé, mintha sírásra görbülő ajkuk az öntudatos lélek viharzó vias- kodását és a felébredt emberi szenvedélyt tükrözné. Ettől az érzéshullámtól elborítva olyanok, mint a nagyok. Talán szólnak is egymáshoz :

— Elmegyünk és megmondjuk Mirjám- nak, hogy a cipruserdő alatt Magdolnával beszélgetett, ezzel a rossz leánnyal, akit senki sem szeret Názáretben.

Közben révedezve keresik a lepkéket. Fölnéznek az égre. Az ég csendes, tiszta kék üvegbura. Átnéznek a réteken, lehajolnak a virágokhoz, kis kezükkel félrehajtják a bokrokat. Sehol sincsenek az opálszinü lepkék. Nébányan sírnak. Háromnégy hazafelé indul. Szótlanul, csüggedten, mint ahogy komor emberek szoktak bánatuk terhe alatt járni a földi tájakon, remény nélkül, csillag nélkül.

S az opálszinü lepkék ott röpködnek a kis Jézus és Magdolna körül. Vidám, csillogó rajban. Egy igen-igen szép lepke ép Magdolna szive fölé száll s úgy tündököl két libegő szárnya, mint antik gyűrűnek finomra csiszolt, nemes fényű opálja. Mintha a kis bűnös Magdolna megtisztult, fehér szivéből különös fényességű lángok törnének elő.

— így gondoltad te is, ugy-e?—szólt csendesen és boldogan a festő.

— így.

— Tehát megfest hetem ?

— Sót. . . előre is gratulálok sikeredhez, — mondtam szivemből kiáradó melegséggel és örömmel.