Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)
1922-04-16 / 16. szám
10. oldal.. A jaussnál Irta: Yáth János, Kisemberek összeroskadt hite hihetetlen gyorsan épül fel. Ahogy kis viskójuk emelkedik fából, sárból a talaj fölé és palotás boldogságot is e.'bir. Hajda Ferkó teleszájuan tudta a zsoltárt fújni a fehér meszelést! templomban katonasora előtt, ha ugyan elszabadulhatott haljuss fizetéskor s be nem harangoztak az orra elöl. Egyébként ugyanolyan buzgóság- gal beállt a tekeresi csárdába. A templomban egyazon helyen találta a zsoltáros könyvét, melyet még Dávid Biró Mátyás költött magyarra. Hogy a csárdában a korcsmáros három lánya sietett eléje, olyan holtbizonyos, mintahogy a zsoltára várt rá ugyauegy helyen. Katonáéknál a zsoltár elmaradt. A lányok helyett a söröző pincérei siettek elő. De nem Ferkó, csak egy kékruhás baka elé. A templomtól elszokott emberből kiveszett az áhitat. Rideg közönyösség telepedett lelkére. Pedig halászsáros embereknek a kálvinistájába is bizonyos áhítatot nevel a ge- rendátlan vizen jégen való veszélyes balatoni életmód. Katonaéknál lelke egészen megkeményedett. A szépséges szabadvizes, de kockázatos balászatszeretet helyébe idegenkedő érzés tolakodott és annyira feltorlódott, hogy harmadik éves szolgálata előtt beállt csendőrnek. A tisza-dunamelléki csendőrtanyákon hányódott-vetődött. A Balatonvidékre csak őrsvezető korában került, mert jó tilosha- lász-ismerő volt és sokat vártak tőle. Hogy előbbre léphessen, mert meg akart házasodni, az őrmesterségért éjszakázott, leske- lődött áprilisi, májusi fagyokban hideg földön, lucskos zsombékokon. Rettegték az orvok, való, de hűségében jókora köszvényt kapott. Ráadásul még egy postát is küldtek a combjába, ami inat szakított s bénította a járás-kelésben. A szolgabiró szerette nagyon, megkapta az őrmesterséget s nyugalomba küldték. Megházasodott abban a faluban, a jegyzővel, tanítókkal tartott, kártyázott, ivott s hosszuszáru pipából dohányzott. A környezetéről ráragadt a vallástalanság, a toroköblögetés borral, szesszel való igazándisága. Lett belőle a magyar faluk üreäfejü, üres- lelkü lakója. Ásított, ha kártyaparti nem akadt. Rosszullétről panaszkodott, mikor nem ihatott. A nyugdíjból pedig nem tellett s fogyott az asszony hozománya. Eleinte a kártyaadősság becsületbeli ügy volt. Később szenvedély, piszkos szenvedély. Patvarkodtak egymásra. Görbe szemmel nézték a riyerekedőt. Főbe egy se lőtte magát. Elaljasodtak, eladósodtak, A jegyző, hogy a veszett fejszének a nyele is megmaradjon, másolásokat bízott rája s a napidijakat persze elzsebelte előle, Mindig azt szapulták asszonyaik s a férfiak is, aki véletlen vagy szándékosan hiányzott a kompániából. Persze, boldog volt, aki visszamondhatta. Ám azért hiányzottak egymásnak. Szóval nem szeretetlen- ségbőí, «sak könnyelműségből söpörgettek a más kapujában. Az adósságuknál csak a lelkűk sülyedt mélyebbre. Kapaszkodó, jómódú parasztokat kezesekül fogtak. Persze azok nyakába szakadt az adósságuk. Lepocskifották őket úton útfélen, a terheiket nyögő parasztok családjai. A külső szint őrzőn még a pert is megnyerték s jóságuk ráadásául perköltséget kellett fizetni az elkeseredetteknek. Végső kétségbeesésükben megfenyegették felgyuj- tással, agyonütéssel. Leslceiődtek is rá. Ez elől menekedtek el a nyugalmazott bölcsőfalujába. Bizony, csak a bosszú pipaszár maradt. Dohány nehezen tellett. Sőt a kapa nyelét is meg kellett fogni, ha maroktörő volt is. N Szorgalmas, jómódú, becsülettudó nép lakta a falut. Hajda akarva se talált a régi életmódra, mert a pap, a tanítók gazdálkodtak, mulatságra csak lakodalmakon gondoltak. Ott is mértékmutatók voltak. Akarva, akaratlan neki is gazdasághoz kellett látni. De nagyon szerencsétlenül járt. Későn kapott napszámosokat szőlőjébe és vinkót szüretelt. Állatai eldöglöttek a baromfitól a disznókig. A hája megapadt. Goromba ráncok keletkeztek a tokája zsíros arebubja helyén... ! Eleinte kétkedő lett. Ám a csapások gyalo- gitottak rajta. Kétkedőből visszazökkent a hivőségbe. A bálaadó esti könyörgésen megjelent s publikánus hittel földi javakért kö- nyörgött. Ugyan a haszonlesés színe rajta piróslott a lila hivésen hanem a földi bajok tovább is hajtották. A teheneivel takarékosságból penészes krumplit etetett; Felfújódtak. A vallási babonákról szavaló Hajda ijedten jajgatta: — Édes Istenem ! Kegyes jó Istenem, csak most segíts meg ! Az egyik marha elpusztult. A másikat még korán érte a gazdálkodó pap tanácsa : hogy futtassa az állatot! A hosszú pipaszáron még kevesebb füstöt bukdosbatott a gazdája. De ha tehette, kiállt a kerítés mellé és a régi időkbe vissza- álmodtan nézte a falusi utca nyugodalmas életét. A füstgomolyagok beillettek a széles epikusságba, melyben ritkaság volt a szala- dás, s csak tűz, árvíz, hirtelen szerencsétlenség okozhatott fejetlenséget. Most is jajongva szaladt egy asszony. Éltes már, de nagyokat döccentve is futott a cél felé. — Mi baj, ángyomasszonv ? — Jaj galambom, édes Ferkó öcsém... Megverték, megigézték az unokámat. A régi kerékcsapásba zökkent őrmester úr alig bírta torkába szorítani nevetését. A jegyző hangján csak annyit mondott gúnyosan : — Mi a szösz ! Hmhm, az nagy baj ! — Hogyne lölköm ! Hogyne ! Senkinek a világon ... Ez is itt hagyjon ! Szép az a gyerek. Az a veszte. Megakad azon a koldus szeme is. Az a veszte I — Az, az! — bagyta rá Hajda nyugalmazott őrmester ur s fújt maga elé hatalmasnál hatalmasabb füstfelhőt, hogy a jegyzőtől örökölt grimaszt eltakarhassa. Az asszony már a harmadik ház eiőtt sápitozott. Tudtára adta az egész falunak, hogy micsoda kár esett az unokájában. Hová ment, senkise kételkedett benne. Az őrmester ur nevetve újságolta a feleségének :-- Az Árvái Rezsi nénénk fut Csikós Nagyékhoz . . . Lesz ráolvasás. Megverték szemmel az unokáját . . . Megmagyarázta bölcselkedőn s a kezével legyintett hozzá — meg azzal, hogy az apja szívbajos, az anyja meg tüdő vész es volt. Aztán meg szegről- végről rokonok is voltak. — Feri, te csak tamáskodsz. Jól el se végzik beszédüket, megáll a kapu előtt egy kocsi, a házhoz kanyarodon. Futnak őrmesterék kaputárásra. Uram' fia, ki az ? Az egyik tanító a régi kompániából. — Téged mi szél hordoz erre ? j A kocsi ismeretien. Olyan szomszédfalubeli gazda szabása. — A szomszédba jöttem kántornak. — Hej te, te ! — kiabálta Hajda hangosan a tegezést. Hadd hallja a fele falu, milyen emberekkel van pertu. így szokták a hiú felkapaszkodottak. Csapunk egy jó ricsajt — jutott eszébe a lumpok szótárá- cól a semmittevés zava. Hej, ha itt volna a Pali (jegyző). Meg a Józsi (kántor) . . . — Hadd el ! Te eljöttél, szétrobbant a banda. —■ Fogjon ki barátom! Van széna, etessen ! — Adta ki a rendelkezést nagy- hanguan. — Mig a harapni való elkészül, szétnézhet a gazdaságban. — Mit csinálsz, Ferkó ? — Mit? — pityent az őrmester. — Paraszt vagyok. Hej, olyan kompániát! Soha! Itt a pap is gazda. A tanítók is az ökrök körül forgolódnak. Talán nem is tudnak ferblizni. Tarokkozni egészen bizonyos, hogy nem. Az istálló után a hízót nézték. Más- félmázsás koca terpeszkedett az ólban. 1922. április 16. A kocsis nyomukban taposott; A tanító, hogy uj szita rosta a szegen függjön, mint újonnan megválasztott kente a száját s szinből invitálta. Az őrmester^fajából kinőtt magyarosan nem igen szívelhette; sok baja is volt a tilosozókka!, nyomorultja is a "béna lábára, de neki meg a kocsis kente a szájaszélét mézes szóval. Hogy nagyobb vacsora nézzen ki, dicsérte, dagasztalta a hízót : — De ilyen állatot! Jó darab idő a fülem mögött, de nem láttam. — Na ugye? Mondom én! Milliomos leszel a háborúban Ferkó — hajtotta uj hive malmára a vizet az újdonsült ember. — Hát mire becsüli, bátyám ? — Kétezer pengő, testvérek között. — Nem is kevesebb. Inkább is . . . A kocsis megette a dupla porciót, megitta a három vizespohárbort. Annyira föllelkesedett, hogy egész utón Hajda őrmesteréket magasztalta: Jó népek. Van ott minden. A háborúban ugyan megszedődött már, de a régi fajtájából ittszakadt ember volt még, aki jó pénzért a tele ládafia mellett is elfuvarozgatott. Minek álljanak a lovak hiába ! Világos szemű, vörös szőrű. Nagy sunyi. Még a füléből kiálló bajusznyi szőrök is furfangon görbültetc a»eg. Nagy szemöldöke pedig ravaszan takarta, amit takargatni akart. Másnap a hizó otthagyta a moslékja felét. Egyre kevesebbet evett. De azért az ennivalót csak kevertetlék vályújában, abban a hiszemben, majd ráfanyarodik. Egy hét leforgása alatt se javult az állat étvágya. Sokat apadt. Felhő ereszkedett az őrmester homlokára. — Te asszony — szólítja a hízót ki- nálgató feleségét. — Na! — ügy megnézte az az ember, ügy agyondicsérte ! — Csak nem adsz rá ? — Olyan bozontos szemöldökű volt. Összenőtt a szemöldje . . . — Ej. ne beszélj ilyet. Hogy is . . . — Soh se tudja az ember . . . kiben mi lakik. Aztán tizenharmadikán is voltak itt. Addig-addig sonfordált, aggságoskodott, hogy kirukkolt a felesége előtt a bajban felgyülemlett babonás szándékával: — Dejszen megpróbálom én a Csikós Nagynét! _ Csak nem nevetteti ki magát?! — Hát nem ! — rágta a szót mérgesen,’bizony csak elment a felesége tudtán kívül a javashoz : — Kati néném, nem eszik a bízóm. Mitévő legyek ? A varázsló lassan, sunyin szemezte a falut megjárt hetes eseményt a tüzhely- pócikról. A füst körülfogta. Dobott is rá, hogy jobban átölelje. — Egy hete nem eszik az.állat. Az isten létét tagadó együgyüen a nagy érték életéért resz'ketően felelgetett, bizonygalódott: — igaza van, Kati néném. j A javas híréből tudta a legénységében is büszke hányiveti Ferkéről, hogy a nagy Tamás, bizalmatlanul kémlelte a lüstből. A lealázódott beleegyező hangról alig ismert rá. — Ej lölköm, egy hete vótak látogatóba. — Úgy van, kedves Kati néném. — ügy mondom én galambom, ahogy van — cirógatta nekilelkesedve a révede« zésből, gyanakodásból, hogy ez még se olyan csendőr, — mint akik zaklatni szokták gyerekelhajtásért, állat-ember kuruzslá- sért. Ez reszket, kelepcébe szorult, bájos ember. — Megrontotlák. Szem ártott neki . . . — Adjon jótanácsot. — Adok szülöttem, adok. Kicsinység türelmet. . Kis széksarkát, szenes vizet habarcsolt össze temetőfüpernyével s mieggyel mással s kimondta a határozott szót: Ha péntekre meg nem gyógyul, hetivásárra vele. Ételt egy szemernyit se
