Dombóvári Hírlap, 1922 (6. évfolyam, 1-58. szám)

1922-04-16 / 16. szám

1922. április 16.

11. oldal.

adjanak eléje, szülöttem, mi# nem durgat. Úgy is megkéstek, lölkom.

Hajda hálálkodón, kertszernek vitte a füstösfazék kotyvalékot. Be.lopózott az ólba. Mosogatta a sertés gerincét., tarját s a maradékot megitatta vele, a javas utasítása szerint.

Ismételte aznap még kétszer.

Csak másnap, hogy a disznó jóízűen csámcsogott, árulta el feleségének az orvoslás titkát csodálkozva.-Az istontagadó elfeledte, hogy falun egy csirke halálának is hire fut, hogy a kotyvalék újság volt az állat megesömürlött gyomrának, hogy a koplalás jói esett az elrontott gyomornak, amiről a szolgáló számolhatott volna be, mert a vendéglátáskor ellenőrizetlen duplán mérte ki a porciót. Most a friss ennivaló a gondosan kitisztított vályúban csak jól eshetett.

Az ember egyedül marad.

— Elbeszélés. —

Irta: Pinta Sáadsr.

Akkor vette észre, mikor legboldogabbnak érezte magát.

A pohárköszöntős díszvacsora száz terítéke mellől száz ajk dicsérte. Szónoki beszéd muzsikált. Éljen harsogott. Pohár ! csilingelt. Cigányzene nótázott. Neki ra- 1 gyogta sugarait a házban égő csillár. Neki bókoit az alázatos pincér. — Hízelegve mosolygott arcába a jelenlevő hölgyeknek drágaköves szemjátéka. Öt ünnepelte az ! asztal pompája s a nagyterem valamennyi j tükre, amelyekben szorosan csillogott a díszes esti vendégség gazdagsága.

Alig zengett ei az utolsó szónoklat, a rivalgó íuss után andalgóra hajlott a cigány muzsikája. A jóllakott, megelégedett tekintetű arcok kipirultan fordultak a banda felé. Sóváran lesték a vonók hullámzását. Az ünnepi szóáradat áldozta után kimerültén sóvárogta minden szív a maga örömeit.

A hangos beszéd elakadt. Az ünnepelt is a cigányt figyelte.

A prímás ismerte már a szellemi tétlenségnek ezt a pillanatát. Ez az ö ideje ! Rákapott a legdivatosabb táncmelódiára.

A hölgyek megkönnyebült sóhajtással hullatták le arcuk ünnepi komolyságát. Vidor huneutkák lettek a finom vonásokból. Szertartásos mozdulatu testük lágyan ringadozni kezdett, mintha simuló hullámok ölelnék, ragadnák mámoros forgatag felé. Nótát dúdolt halkan a. férfiak fiatalja, öregje pedig bodor füstfelhőkbe bámult, derűs mélázáasal.

Az est ünnepeltje kíváncsian figyelt a hangulatváltozásra. A melódia ismeretlen volt elölte. Nem értette, mi hullámzik át a vendegek lelkén. Nézte őket boldog mosolygással.

— Jól érzik magukat! — ez volt a benső megfigyelése és fel«jteni próbálta az ünnepeitetés jelentőségét, hogy közéjük vi- dámuijon. Utánuk dúdolta a dal foszlányait. Majd súgva kérdezte meg az egyik eleven- kedő asztaltársától, mit játszik a cigány.

— A Gsiűgilingi- csárdást! Nem tetszik ismerni ?

Zavartan mormogott valami mentegetőzést, hogy ő nem igen érdeklődhetett az ilyesmik után. Az asztaltárs csodálkozva meredt rá, majd nagyot prittyentett az uj- jával a prímás felé :

— Mégeg'yszer a Gsingilingit!

A hölgyek ujjongva fogadták az ismétlést. A fiatalság most már tele tüdővel har- sogótt s az öregek is beledönögtek.

Az ünnepelt maga is énekelni kezdett. Fülébe rikkantották a nóta sorait, de mire ajkára kerültek a csacska, ostoba szók, savanyúra vált a bennük levő vigság cokora. így fejezze ki ő a lelke áradó örömét? Ezek a szánalmas szavak adnának szárnyat az ö sok reménységének, tervének, boldog szándékának?

Csalódottan hallgatott el. Tépelődve gondolt az egyre vigabb vendégseregre. Mindenkinek pajkos kedv lángolt az arcán. Férfiak duruzsoltak. Hölgyek kacarásztak.

Tánc bizsergett a cipők talpán. A mulatós láza közös vágyakat teremlett. A díszes terem végtelen játszótérnek tűnt fel hirtelen. Táncos párok suhantak a cigány elé. Az asztal végén pedig az öregele csoportja vert tanyát a kártya körül. Ajóhangu szónokok nagyhangú énekesekké váltak. Érzelgős vallomások suttogtak itt-ott. Zengett a muri. Zajlott a játék.

Az ünnepelt gyermekkora szenvedéseit érezte fölujulni. Hányszor álldogált egyedül a játszótéren s a fiuk rá se hederitettek ? ! —’ Hányszor ődöngött ifjú szívvel magányosan az utcán, mikor diáktársai lányok körül pajkoskodtak?!' — Hányszor érzett nagy- nagy el hagyatottságot a tánciskolában, ahol senkivel sem tudott beszelni az élet komoly álmairól ? ! — Hányszor szakadt szívére súlyos csalódás, mikor nagyvárosok zűrzavarában baráti szeretet támogatása nélkül kellett kenyérért harcolni ? ! Hányszor érezte idegennek a gondolatait, terveit, a többiekével szemben, mikor alkotásainak végre- ! hajlói közt járva, csak szolgai, megfizetett | robotolókat látott ? ?

S most azt hitte, régi sóvárgása teljesedett. Az emberek megértő szeret,ete el- I érte, Körülölelte a súvek lelkesedése. Ez a díszvacsora volt.az ő értékes jutalma, boldogsága, ez volt az elmulasztott lakodalma is.

Ha valakivel erről beszélhetett volna!

A tűnődő férfit mindinkább magára hagyták a vigadozók. A kulturális ünnep, ameiynek a riporterek hirdették, zajos táncmulatsággá lett, amilyen a műsorral egybekötött estélyek sorsa, fénypontja szokott lenni. Ma ő volt a műsor, az alkalom, a cégér.

Az egyik pohárköszöntős, idősebb kolléga melléje telepedett mosolyogva.-- No, mit abajogsz már megint? Bánt valami talán ?

— Ó, kérlek dehogy is !

— Jobb lesz, gondolj ezekre az édes lányokra, menyecskékre, egyik frisebb, ro- pogósabb, mint a másik! Vannak ám itt aranyhalak is szépen. Ugorj közibük ! Egy tánc. Egy vizit. Aztán a többi már az ismerősök diplomata munkája lesz.

Az ünnepelt szomorkásán, szelíden, szerényen mosolygott csak.

— Azt hiszed talán többet ér igy ez a gőgös, elzárt életed ? Hát érdemes ezért élned ?

Az ünnepelt szelíd mosolygással gondolt arra, bogy ez a szónok éppen az ő ideális életcéljait méltatta ihletettem

— Az én örömeim a semmiből születnek — felelte békésen. — A napi jólla- kásnál többre becsülöm egy szép gondolatom megvalósulását, az apró élvezeteknél többet ér egy jó szó, valami vándorló, kedves muzsikafoszlány.i

Elhallgattak, mint akik lemondtak arról, hogy egymás nyelvét megértsék.

A zene tovább zengett, szilaj énekhangok kavarogtak az árján. A szónok még kísérletet próbált, afféle gyöngéd erőszakos kodást, hogy az est bősét táncba vigye, hadd legyen a siker az ő ellenállhatatlan varázsának diadala. Az ünnepelt csak legyintett.

— Köszönöm, Jóska, én csak a szivemben érzek táncot néha . . .

De már ezt nem mondia hangosan.

Kártyások hívták — gibicnek legalább, de a kártyához se sokat értett.

Bort akartak beléje diktálni. Azt is csak kóstolgatta.

— Mire való hát az ilyen se nem iszom, se nem játszom ember a világon ?

— fakadt ki az egyik borvigos hivatalnok.

— Hogy helyettünk is búsuljon.

Nevettek. Poharaztak.

— De azért jó' érzed magad, ugy e, öregem ? — veregette meg a vállát résztvevő arccal egy aggódó ur.

— Ó, kérlek, kedves barátom . . .

Megint elhalt a beszélgetés. Az ünnepelt legszívesebben elbújt volna egy sötét szobában, a terem szomszédságában s hunyt szemekkel latolta volna meg újra az életét.

— Érezte, hogy ezen az estén uj határkőhöz ért. Ifjúságának ősze tűnt a szálló évekkel, mig idáig jutott magányos vándorlása

során. Itt várta a társaság, barátság, megbecsülés, hírnév, gazdaság, talán még az asszony is ... És most, alig, hogy megpi- ; hent egy estére a határkőnél, már szeretne í törtetni, menekülni tovább.

— Az ember egyedül marad — jutott az eszmébe és elbusongott rajta

Nézte a kedv ragyogását, szerette és ostorozta magát :

— Miért'nern tudsz közéjük idomulni?

Szaladt az éjfél. Loholt a hajnal. Az

öregebb urak búcsúzni kezdtek.

— Jesszusom, hány óra? — sikan- totta egy-egy kipirult hölgy', mire a táncosok sora is ritkulni kezdett.

Az ünnepelt készülődni próbált.

— Hohó, majd éppen téged eresztünk el ! — kiáltották a lumpok. — Hiszen még nem is ünnepeltünk !

Az árva férfi köztük maradt. A terem kiürült, nyoc-tiz ember bujt csak össze a cigányok körül. Talpára nem állítható po- I bárból ittak exeket. Eltemették a nagybőgőt az asztal alá s ott ivott tovább a gyászoló gyülekezet, majd a cigányok is eltemették s bányattfekve kellett játszaniok kivilágo3 ki- virradatik.

Az ünnepelt, akinek tiszteletére ezt a különös cécót rendezték, azt vette észre, hogy az egész társaság — eltemetkezett. Öreg landauereket fogadott s körútra indult a városban. Becsöngetett egy-egy házba s leadta az illetékes ajándékot.

Az elázott vendégek párnák közé ke- ! rültek, családi féltés gyógyíthatta őket s pa- ; naszos asszonyszavak szidták az est hősét,

: akinek a neve megint jó cégér volt az ; ivásra.

Az árva férfi sóhajtva ért haza. íróasztalához ült és ismét eszébe ötlött az ; éjszakai gondolat:

— Az ember egyedül marad — de j most már mosolygott rajta. — A többiek, j akik hozzája szegődnek, úgy hullanak el,

| mint az esti jó fiuk. Hmy ember járhatja ! csak a maga útját s ezen az úton is hányat 1 térit le egy-egy útszéli virág, útszéii csárda!

Szobája nagy ablakán, a kert felől, ekkor ragyogott be a reggeli napsugár.

Madárének csacsogott. Virágok pirultak. Méhek ébredeztek. Gyönge levélkéken mászott, fölfelé a Larmaícseppet kereső bogár. Csigabiga emelte házát a kerítésre s megindult csúszómászó útján — világot látni. Harmatos falevelek törülték arcukat az első sugarak bársonyába. A nap pedig emelkedett fölfelé.

— A lelkem is nap, érezte a férfi. — Magányosan indulok én is vele a zenit felé. A szívem nem hagyja kialudni fényét, fogyni a melegségét. Olyan boldog, diadalmas munka lesz ez a magányos vándorút, mindenkit jóra ébreszteni, mindenhol virágokat éltetni, emberek közt megunhatatlan ajándékot osztani, mindig csak adni, soha Ki nem fogyni, s jutalmak elől tovább emelkedni, ne érhessen utol más, csak a szerető gondolat.

— Az ember egyedül marad ! — sugározta tekintete a nap felé, de már nem sóhajtott, nem mosolygott, komoly arcon

' lángolta szeme az ujjongó lélek világölelő I érzéseit.