Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-09 / 2. szám
V. évfolyam. Dombóvár, 1921. január 9. 2. szám. Előfizetési ár: egész évre 481— kor; félévre 24'— kor; negyedévre 12-— korona. Egyes szám ára 1 korona. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba; a lap szellemi részét illető közlemények pedig a szerkesztőséghez (Szt. László-tér 18.) küldendők. Szerkesztőség: Szení-László-tér 18. sz. Kiadóhivatal: Esterktázy-uica 17. szám. Telefon : 40. szám. Magyar asszanytk. A világ egy nemzetének asz- szonya, leánya sem vette ki any- nyira részét a háború szenvedéseiből, mint a magyar asszony, leány. Ha kellett, művelte a földet, vezette az üzletet, nevelte gyermekeit, dolgozott szakadatlanul. És most ugyan kinek a vállaira fog nehezedni ebből a szomorú országból megint víg országot csinálni, mint megint csak a magyaF asszonyokéra. Ne féltsük fajtánkat. Megmutatta már a tatárjáráskor, a XIV. században dúlt nagy döghalál idején és főként a török hódoltság alatt, hogyan kell megvédeni magát Abg van szebb olvasmány, mint azok a levelek, amelyek abból az időből valók, amikor hazánk csaknem a végbeli udvarházakból, várakból állt. A magyar asszonyok, leányok folytonos, nagy munkában éltek, amihes-z a kötelességtudás és a munkaszeretet adta az erőt, a mindent átható hit és emberszeretet pedig minden cselekedetüket a sajátos magyar nemzeti lélek megnyilatkozásaivá tették. A férfiak a törökkel verekedtek. És otthon nem egy családról, hanem százakról kellett gondoskodni, mert a várak tele voltak nevelésre odaküldött ifjak- kal, leányokkal, jobbágyokkal és ezek családjával. A betakarított termés, betelelés, a kertek, halastavak, szőlők, gyümölcsösök, mind a magyar asszonyok gondja voltak. — Thurzó György nádor neje a káposztát is maga ültette. Nádasdy grófnén néha jó ruha sem volt, de januárban már fiatal libákat küldött Bécsbe. Aszalták, befőzték a gyümölcsöt, szilva és almavizet készítettek. Csak a családi élet szerzett örömöt nekik. Esténként csipkét vertek, fontak, varrtak és lant mellett énekeltek. Okos lélek lakta daliás, szép testüket. Megvetették az idegen módit, a cafrangos kalapot. Mikor 1563-ban koronázásra hivta Ferdmánd a főrendeket, Batthyányi Ferenc azt felelte, hogy ahhoz poalpa kellene és igy a szegény Magyarországon legfeljebb négy asszony akad. aki elmehet. A várukat meg védték fegyverrel, forralt szurokkal is. A leányok vi- rágkoszorut, a férfiak bokrétát viseltek a csatában. Nem volt akkor a magyar a magyarnak'farkasa. — Adomány. Kalonics József és Kiss János Sütvény-pusztai .lakosok 50 k-t adományoztak: a hadiárvák részére, illetékes helyre juttattuk. A szociáldemokraták uj állásfoglalása. Utóbi időben gyakran keringenek olyan hírek, melyek a szociáldemokrata pártban levő zavarokról szólanak. Hírek szerint a párt egyrésze továbbra is mereven elakar zárkózni minden segítő munkától, mi az ország újjáépítését elősegítené; a másik nagyobb rész pedig közeledni akar a keresztény irányzathoz, a nemzeti gondolathoz és részt kivan venni a szerencsétlen Magyaror- ország talpraállitásában. Ezek rezére Miakits Ferenc, ki egyik budapesti lapban nyilatkozatot tett közzé állásfoglalásáról. Ez a nyilatkozat azonban ne» jelent meg teljes egészében és igy a szociallisták körében félreértésre nyújtott alkalmat. A minap ebben az ügyben felkereste egy hirlapiró, kinek a következőket mondotta : — A magyarországi szociáldemokrata párt jövőbeli politikai és gazdasági magatartására nézve én nem hiszem, hogy azok az emberek, akik a munkások bizalmával visszaéltek és azon szerep után, amelyet a munkásmozgalomban hosszab vagy rövidebb ideig betöltötték és eljátszottak, a magyar munkásmozgalomban újra ' ilyen szerephez jussanak. Nem sorolom ezek közé Peidlt, Garamit, Buchingert és Payert és általában azokat akik nem exponálták magukat, hanem tudásukat összelőve dolgoztak az ország újraépítésén. A nemzetköziség elvére kijelentette, hogy ez nem jelent nemzetietlenséget és nincs is ellentétben az igazi nemzeti eszmével, sőt a mi nemzetköziségünk az ország Hazafelé, francia fogságból. 1920. hús vét vasárnapján közölte velünk parancsnokunk, hogy két .nap múlva utbainditanak bennünket. Ä hir, melynek hatását leírni nem lehet, az arres-i fogolytáborban ért bennünket, hónapok óta ott sínylődő háromszáz magyar hadifoglyot. Ä németek és osztrákok már korábban útnak indultak. Lementünk Dijon-ba, e városba, hol a tényleges utbainditásnak meg kellett történnie. Kis csapatunk vagy ezer főnyire szaporodott, mire Dijonba értünk, valamennyien hazavágyó magyarok. Búcsúzni könnyű volt a többé vagy kevésbé ismert országtól. Nem fűztek bennünket szorosabb kötelékek hozzá. Temérdek, nélkülözés, megalázás, örökös hazavágyás között nem jutott időnk megkedvelni az idegen országot, hol sokan azt sem tudták rólunk, mely világtájból vetett ide bennünket a szél. — Egy gyári munkavezető azt kérdezte egyszer tőlem, mikor beszélgetésünk során megtudta, hogy magyar vagyok, vájjon van-e az én hazámban vasút? Talán nőttem előtte valamelyest, mikor a furcsa kérdésre igennel feleltem, de azért nagyon különösen folytatta velem a beszélgetést a szellemes francia. Már háború előtt is látott, úgymond, magyart, de az más formájú volt, mint én és társaim. Akkor még törtem a J franciát, de végre megértettem, hogy medvetáncoltató oláh volt az, aki magyarságágával dicsekedett, — amire aztán azzal válaszoltam, hogy az a magyar a ti barátotok és szövetségestek fajából való, de nem magyar ! S itt önkénytelenül is eszembe jut egy jelenet, melynek vonaton utazás közben, ugyancsak Franciaországban voltam szem és fültanuja. Egyik állomáson, kocsink ajtajánál a francia hadseregbe tartoeó fekete katonák álldogáltak, kik közül az egyik francia napilapot olvasott. Egyik társam megkérdezte : érti-e, mit olvas ? És a fekete sértődötten válaszolt: már hogyne érteném, hiszen francia vagyok!... Dijonba érve, kellemetlenül csalódtunk: ott találtuk még azokat a Cseh-Szlovákiához tartozó magyarokat, kiket Arras-ból másfél hónappal a mi indulásunk előtt eiinditottak. Tehát csak egy házzal odább vittek, de szó sincs hazamenésről. Gyötrelmes két hét telt el, remény és kétség között; mert a biztatást, hogy menni fogunk, csak hitegetésnek vettük. Végre aztán komolynak látszott a dolog : holnap hajnalban 3 órakor indulunk, mondták. Mily boldog örömben szereltünk be! Dehogy tudtak bennünket a szobában j tartani! Ott táncoltunk késő estig a vár ud- j varán (cigány is volt!), az éveken át elfojtott indulat elemi erőveljtört ki. De még volt egy csepp a pohárban. Egyszercsak közénk toppan a francia őrmester, ki kerékpáron elfutott az állomásra s újságolja, hogy nem megyünk három órakor, a svajczi vonat még nem érkezett be ; de türelem, csak néhány óráról van már szó, feküdjünk tehát le, mert holnap korán kell kelni. Vegyes érzésekkel ballagtunk a szobába, de alvásról szó sem lehetett. És néhány óra múlva tényleg mentünk az állomásra, hol várt bennünket a 1 svájczi vonat II. és III. osztályú kocsikkal^ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.
