Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-12-25 / 52. szám
1921. december 25. 15. oldal. s többet soha ne szakítsa meg áramát Senki és semmi. Jöjjön vissza emberéhez. Lássa, hogy invitálom, mint akinek mindenéhez hiányzik. Ejön-e hozzám ide a végekre? Hogyan jön el ? Mit hoz és mit ad ? Mit tud adni? Ugye még ma is mindent? Minden . . . minden . . . Ugye még itt is mindent megkap ? Az az elég és az minden, •amit én adok. No, mondja ki, írja le, ha máskor nem, most, hogy élni tud ak, élni tudjunk a határtalan valóságon is túl, túl karácsonyestén, karácsonyfák égése után is, örökre, ketten, két szép csillag a földi rossz felett. Karácsonyestén átmegyek a dombokon éjféli misére. Az. eget fogom nézni s az égi hangra figyelek. Nem lesz-e vajon az ég kegyetlen s az a hang idegen ? Ki vigyáz rám? Vigyáz e rám? Anyáin? Barátom? Kis pajtásom? Asszonyom? Vigyáz e rám ? Jöjjön haza karácsonyestére ... a karácsonyfánk alatt álljunk meg és énekeljünk. Énekeljük el a békességes, tiszta fé nyes életzsolozsmák közül a legszelídebbet, a leggyengádebbet, a szivünk dallamára ringó énekünket. Jöjjön haza karácsony "estére ... Miklós. HIMNUSZ. Úgy jössz elém, mint ünnepek csodái . . . Gyermekké szépül rejtett büszkeségem, Pejem szelíden meghajol S angyalköszöntö csengő ujjongása Gsendül lelkemben valahol. .Karácsonyfáim csillagfényes kincse Szemednek mélyén felragyog S szent ajándékul visszahozza újra A hitemet, mely elhagyott. Úgy jössz elém, mint ünnepek csodái. , . Farsagi tánc ring könnyű lépted szárnyán, Az utca : báli forgatag . , . Vig szédületben karcsúságod érzem, Hisz egykor átkaroltalak. 0 Egy pillanatra rámszakad a mámor, Ó, csaknem összeroskadok, Hogy megcsókoljam könnyű cipellődön A táncos, selyemszalagot! Úgy jössz elém, mint ünnepek csodái. .. Húsvéti illat leng felém ruhádból És keltegeti lelkemet, Mely évek óta minden szép rajongást Magányos gyásszal eltemet. Szivemnek böjti megtartóztatásán Feltámad végre az öröm S buzgó szerelmem hálás tömjénfüstjét Lelked kincsére füstölöm. Úgy jössz elém, mint ünnepek csodái. . . Pünkösdi szent láng lobbanik szivedből Virágesőként száll szavad És nyárba rejti napsugár hevével Az életemre hullt havat. Verőfény izzik holtnak hitt szivemből, Minden szavam egy lángszalag, Hogy rád fonódjék s mindörökre érezd : — Pünkösdi szívvel áldalak. FINTA SÁNDOR. mm hírlap Álom. Irta: NOVOTNY ANDOR. 1791 el írtak . . . * A távolban egy óra tompán kongta el a tizenegyet, azután mély, pihenő csend borult a hangtalanul hullámzó folyó partjára. Messziről halványan küldték elfáradt sugarukat Páris lámpái és mint valami ismeretlen, földön!üli dolog burkolózott be a Bois Colombes a c-iilagtalan, sötét, fekete éjbe. Hűvös, hirtelen szél fülyült el néha a parton és reszketve sírta be az éjszakába távoli mezők, messze tájak fájó üzenetét. Chauvelin, a köztársaság és Lafayette uj nemzetőre fázva húzta össze köpenyét, megborzongott a nagy végtelen űrtől, mely ott tátongott fölötte és meg-megreszketve nézett farkasszemet a semmivel. A folyó túlsó partján szinte eltűntek Clichy túlzsúfolt háztömbjei s csak itt-ott meredeztek romladozó, piszkos falak, melyekre vérrel és piszokkal volt felírva a szent ige : »Li- berté, egalité, fraternité.« Furcsa esetek jártak a fejében, különös alaknk játszottak körülötte véres tra. gédiát s a híd<jg csendes éjszaka titokzatos misztikuma egyre jobban ránehezedett vergődő, menekülni akaró lelkére. Régen volt már ilyen félelmetes éjjel, régen ilyen át- hatolh.eaüan sötétség a Szajna felől, mely ködös, fekete szalagként, kanyargóit a mámoros Páris alvó házai közölt. Minden kis zajra felneszeit, minden villanásra felfigyelt s leike mélyén az órákat számlálgatta, melyeket még itt kell töltenie. Szeme elzsibbadt, tagjai reszkettek és elfáradva, éppen le akart dőlni valahová, amikor a távolban egy apró, fehér pont villant meg, majd újból feltűnt s egyre nagyobb lett, egyre közeledett. Nem tudta miért, megrémült. Eszébe jutott, hány társa pusztult már el ezen az őrhelyen, hánynak lett ez a part a végzete. — Egy fehér tulipán, a Bourbonok tulipánja, —■ mondta halkan maga elé, amint a fény közelebb ért. Most már tisztán látta, hogy a Szajnán jön fölfelé. — De mire lehet erősítve, hogyan jön ? — tűnődött tovább. Nyájaskodó, aránybeszédü abbék, hideg és idővel elpotrohosodott márkik, a nyomorúságon kacagó, cinikus Odeánsok halvány, gyűlölt silhouettejei suhantak át az agyán s a kábító parfőmü, berizsporozott frizuráju hercegnőkre gondolt. Eszébe jutott, hogy az arisztokraták csak nem akarnak belenyugodni a véres szabadságba, külföldre szöknek s olt gyülekeznek a fehér tulipános lobogó alatt. Onnan akarják elhallgaf- tatni a szabadság, a testvériség kiáltó igazat. vájjon igy lesz e ? A homályból egy hajó bizonytalan körvonalai bontakoztak ki. A hajón egy lámpa sem égéit, csak itt-ott tűnt fel egy- egy áruló fénysugárka s villant meg néha- néha a fehér tulipán. A födélzeten árnyak mozdultak, halk parancsszavak hallatszottak, de a kapitányi hid üres volt. A hajó ormán egy zászlórudon lassan himbálózott fehér üvegből a tulipán s időnként felvillant benne a fény. — Helyben vagyunk! — mondta valaki tompán a födélzeten s szavai belevesztek a vaslánc csikorgásába. Chauvelin gyorsan a part fövenyére vágódott, reszketve simult a hideg földhöz s hirtelenül forró arcát beleszoritotta a szemcsés homokba. A szive őrülten zakatolt, szinte a torkába szaladt, de lassan megnyugodott. A tulipánra nézett, mely hívogatva, csábosán fehérlett az éjszakában, mintha várna valakit. Felkelt, óvatosan körülnézett s közelebb ment a hajóhoz. Hallgatózott. Eleinte ugyan csak az agya felé tóduló vére vad lüktetését hallotta, de egynéhány pillanat múlva, mikor lecsillapodott, tisztán megkülönböztette a hangokat és föl tudta fogni a szavak értelmét. — Nem lehet soká várni! — mondta valaki. — Pedig beszélnünk kell vele. Azt üzente, hogy fontos közlendői vannak, — felelte egy másik. — Világit a tulipán ? — Igen. Meg-megvillan, könnyen idetalálhat. — Éppen ez a bökkenő, hogy mások is megpillanthatják. Egy-két nemzetőr mindig cirkál errefelé. — Ah, annyi baj legyen ! Hamarosan végzünk velük, nem ez az első eset. Csend Jett. Chauvelin előrehajolt, hogy jobban hallja a beszélgetést, mikor hátulról hirtelen egy alak rontott rá s villámgyorsan te- perte le a földre. A következő szempillantásban kötelet rántott elő s mielőtt Chauvelin még magához térhetett volna, már megkötözve a földön is feküdt. A dulakodást a hajón is meghallották, mert egy éles lángu lámpa csillogó fénybarázdát hasított a parton. Chauvelin felnézett. A meglepetés halk és önkéntelen hangja hagyta el a száját, a mikor megpillantotta és megismerte támadóját. Lafayette volt, a hatalmas Lafayette, a nemzetőrség parancsnoka, Páris bálványa. Nem akart hinni szemeinek, csakugyan ő volna az? Igen, igen : minden kétséget kizáróan ő az. — Jó estét tábornok ur 1 Kissé soká váratott magára, — hallatszott a hajóról. — Igen, egy kis kellemetlenségem volt az imént, azonnal észrevettem, hogy . . . — és Chauvelinről akart beszélni, de hirtelen más jutott az eszébe. — Jöjjön le gróf ur, fontos közlendőim vannak. — Jövök már. A kötélhágcsót hamarosan a hajó oldalához illesztették s Fersen gróf nemsokára Lafayettenél termett. Kissé asszonyos, nyúlánk alakja élénken kivált a sötét háttérből, de határozott léptei, parancsoló hangja azonnal elárulták, hogy ő itt a vezér Lafayette már izgatottan várta. Halkan suttogni kezdtek, de mindkettőjükön látszott, hogy nem nagyon szokták meg a suttogást, az összebujást s hangjuk nemsokára erősebb, érthetőbb is lett. Chauvelin mindent jól hallott. — Mit csinál a felség? — kérdezte a gróf. — A Sire? Még mindig a Tuilleriák- ban őrzik. Fersen kezei ökölbe feszültek s halkan sziszegte : — Ah ! ... A horda . . . Még megfizetnek ezért! A másik nyugodtan folytatta. — ... néha ugyan délutánonként kisétál a széles gesztenye és akác-alléba, de mindig gúnyolják, megjegyzéseket kiabálnak feléje, úgy, hogy már kezdi abbahagyni ezeket a délutáni sétákat. Félni is lehet, hogy egyszer megtámadják. — Rendelje oda azonnal a nemzetőrséget ! — Nem lehet, a községtanác^ már amugyis gyanakszik s a gróf ur is bizonyára jól tudja, milyen kitartóan leskelődnek utánam. Nem, nem lehet. — De a király életét csak meg kell menteni ! — így lehetetlen. Hiszen a tömegben, a népben rejlik a hatalmam s a nép azt hiszi még, hogy hívük vagyok, igazi forradalmár, a király ellensége. Ezzel az intézkedéssel azután halomra döntenék mindent. A gróf töprengve nézett maga elé. Lafayette folytatta. — Ehelyett mást csináltam. Néhány hű emberemet svájci gránátosnak öltöztettem s igy nagyobbito.lam a védők számát. De a királynak menekülnie kell ! — Igen, sietnünk kell vele. _ Ma azért kérettem feltétlenül ide, mert a jakobinusok klubjában Robespierre, a legszebb kivitelben fele árban csak készít. — Ódombóvár állomás melletti 4. sz. vasutí-házban.
