Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1921-10-23 / 43. szám

1921. októbar 23.

Az újdombőuárt Esterházy~felep.

(Látogatás az é Szükséglakások

kertvárosban. — Hetvennyolc ház tető alatt. Cziráky uram „boltijában. — Ki a „szakember“ ?)

Erejét meghaladó igyekezettel küldte le az októberi nap szokatlan hévvei melegítő sugarát a dombóvári határra, midőn a máv. telitőtelep komoran füstölő kéményét irányul vévén, elhagytuk a Bezerédy-utca. sarkát. A leendő pompás kire kath. főgimnázium telkén kíváncsian tekintett ránk egy-egy zörgő kukoricaszár : ezek is mennek, vájjon hová igyekeznek ? — csak bennünket hagynak még mindig árván idekünn.

Mi pedig szótlanul poroszkáltunk tova az őszi határban.

Igen. Esterházy-telep, vasutas telep. Ez a célunk, ide akarunk jutni. Megtekinteni.: mire képes az erős akarat, mit tud teremteni a szorgalmas ember. Még a magyar is. Mert a magyar is tud dolgozni. Becsülettel. *

* *

Valósággal kimelegedve és alaposan ellepve a dicső dombóvári portól, érkeztünk meg a nagyszerű talp fai elitö-telepre, hogy felkeressük a vasutas-telep intézőbizottságának tevékeny tagját: Dobor István máv. telitőtelepi irodakezelőt. Ö lesz kalauzunk, útmutatónk, szives házigazdánk, a mai délután folyamán.

Mig vezetőnk némi sürgős postáját elintézte, körülnéztünk kissé a hatalmas üzem érdekes berendezése között, majd midőn kellőképpen megcsodáltuk a magyar államvasutak eme büszkeségét, megkezdtük szemíeutunkat.

Az 571 teljesen egyforma, 450 négyszög öl nagyságú házhely az Esterházy- hereegi uradalom jóvoltából, annak tulajdonát képező birtokokból kihasítva közel 200 katasztráiis hoídnyi területen fekszik. Szétszórva, első pillanatra összevisszaságban épülni látszó apró házacskák tűnnek elénk. Kalauzunk azonnal megmagyarázza az utcák beosztását s kitűnik, hogy bizony mintaszerű rend van itt mindenben. A 9 utcát egy hosszú főút szeli át; pontosan, merőlegesen metszvén mindannyit s az építkezések lelki- ismeretesen alkalmazkodnak is a beosztáshoz. Kertvárosnak készül, tehát minden ház 3 méterrel az utcafronton belül épül. Előttük fog majd elterülni a virágos kert. Illatozó

rózsákat, barátságos, zöld salugáteres, muskátlis ablakokat, rácsos kiskaput, díszes kerítést képzelek el magam elé s oly érzés kél bennem, hogy e telep buzgó megteremtői valóban örök hálára kötelezték maguk iránt nemcsak k vasutas házacskák leendő iakóit, hanem minden embert, aki a szépért és jóért lelkesedni tud. Saguly Károly máv, főmérnök neve nem üres hizeigésftöl, hanem őszinte szeretet és tisztelettel vegyes hála érzéséből kifolyólag fogja az Esterházy-telep főutcáján az emberszereteiet, a keresztény feiebaráti szeretet magasztos eszméjét, a késő unokák előtt is, a megillető magaslatra emelni. Rajta kívül csak Nagy Emil az, akinek nevét a róla elnevezett tér fogja hirdetni, mint ne- messzívü emberbarátét. Az ő érdeméül kell i betudni az uradalom nagylelkűségét e ház- I helyek átengedésével.

Beérve a telepre, a Hunyadi János« utcán haladunk befelé, nyugatra hagyván el a Bocskay István és Berzsenyi Dánieí-utcát, valamint a csonka Keleti-sort. Közben megtudjuk, hogy a mai napig — részben ugyan szükséglakásul — 56 házacska van készen, (legtöbbnyire 1 szoba-konyhás épületkék), 22 pedig építés alatt van, úgy, hogy a tél beálltával 78 házban fognak már tényleg lakni. Jövőre legalább 80 új ház kerül munkába.

Magától jön a kérdés : mibe kerül egy ilyen kis ház ?

— Abbi/ony szép kis pénz a szegény embernek, hangzik a felelet, maga tákolja össze, az atyafiak segítenek egymásnak, mégis belejön 40—50,000 koronába. A telket magát olcsón kaptuk : 1 koronáért

négyszögölenkint, csak az első utcában 1’50-ért. (Ez még 1918 ban történt, az idén már mindet) gazdának a nevére rá is van tejekkö ■yviieg kebelezve a telke.) Hanem a tégla és cserép nagyon drága. Azért is tömik főleg a falakat. 20.000 K-ba jön egy kis háznak a cseréptetője.

Láttunk házakat, amelyeknek az utcára mncs ablakjuk. Nem telik rá. Drága az asztalosmunka. Majd jövőre lesz. A szükség- lakásokat különben beljebb is építik: 8 mé2. oldal.

eszerzeit ifjúsági könyvtár állománya is egyenlő a semmivel, mert a megszálló ősapátoknak ezekre is fájt a foguk. A pénzügyigazgatóság, igazságügyi palota, vármegyeház hiva talnoki személyzetét üres falak várták, mert mindent elcipeltek onnan és nem kiméi- tek semmit sem. A postaigazgatóság is sokat regélhetne, mig a legtöbb középületre csak most teszik az ablakokat, mert azok is kellettek a szerbeknek.

Jól fest a tanulóifjúságon a Bocskay- sapka a szép darutollal és rajta a nemzéti- szinű jelvénnyel. Ez a jelvény a mi büszkeségünk, az emel fel bennünket, ez mutatja isszetartozandóságunkat és midőn a templomokban újra felhangzik a Himnusz, érezzük, hogy ezt odaadással, lelkesedéssel kell énekelnünk és ebbe az imánkba kell foglalnunk azoknak a véreinknek sorsát, akik még mindig idegen megszálló csapatokat kénytelenek maguk körül látni és akik napról-napra várják a felszabadulás óráját.

Megkezdődött a választási küzdelem. Az első kerületben ma még gróf Ráday Gedeon belügyminiszternek nincsen ellenjelöltje, de annál erősebb küzdelem Ígérkezik a második kerületbe». Bármily arős is Jesz a küzdelem, csak a keresztény eszme diadalával végződhetik, amelyről letérés nem volt, de nem is lehet.

A megszállás alatt sokan feledkeztek meg arról, hogy mivel tartoznak ők hazájuknak és vallásuknak. Voltak olyanok is, akik hangosak voltak a balrafordülásban és mikor még a megszállás alatt átjöhettek, «lfeledkeztek arról, hogy leglelkesebb propagálói voltak még röviddel előbb odaát az ellenkező iránynak.

Boldogok vagyunk, hogy a héttornyu város nem görnyed többé, de erős, hatalmas lesz akkor, ha egyértelemmel azon elvek mellé szegődik, amint teszi is, amelyek kirántják ezt az országot abba a boldog jövőbe, amely szabadságunkat visszaadja a Kárpátoktól az Adriáig. Öhajuruk ez és valamint örvendünk annak, hogy testvéreink most már szabadon érintkezhetnek Pécsről velünk, elküldjük üzenetünket a még mindig ellenségtől hangos Erdélybe, Felvidékre, Bánátra és Bácskába, hogy csak kitartás, mi nem feledkezünk meg rólatok. Mert a magyar él, mert élnie kell és még dicsőség, boldogság lesz az élete.

kihallatszott a vén, potrohos polgármester harsogó toaszíja; ilyenkor mindenkinek nevetni kotfett.

Hzutáü beszélgetni kezdtünk. Megkérdeztem tőle, hogy került ide közénk. — Pesten voltam — mondotta — ott neveltetett az édesanyám. Most végeztem és ezután itthon maradok.

Elmesélte egész életét. Nem tudom miért, de engem nagyon érdekeltek azok, amiket mondott. Pedig azelőtt nem is láttam és nem is hallottam felőle soha. De éreztem, hogy eztán belejátszik a lány életembe.

Majdnem egész este együtt táncoltunk. Bemutatott az édesanyjának. Ä nagy barna, örökszép asszony szívesen fogadta kézcsókomat. Édesapját, a morcképü mérnök urat megismertem, mikor hajnalfelé átjött a túlsó ivószobából és kiadta a rendeletet:

— Gyerünk haza!

Figyelmesen ráteritettem kabátját és elbúcsúztam tőlük.

— Mikor látom ? — sugiam halkan 'Máriának.

— Nem tudom — felelte halkan és kedvesen mosolygott. Nemsokára elfedte

előlem őket a kiserdő, mely vidám kösaön- téssel ébredt reggelre.

így ismertem meg Máriát.

*

Máriát nem láttam egy hétig. Ekkor találkoztam ismét vele a bérlőék zsurján Mosolyogva, mint régi ismerősök köszöntöttük egymást.

Ezután már gyakran láttam. Édesanyja is meghívott hozzájuk. Milyen örömmel mentem! Szerettem azt a szép pirostetős házat, melyben laktak, szerettem a kicsike kertet, hol együtt sétálgattunk Máriával. Néztük, hogyan bimbózik a rózsa. Együtt kacagtunk, mikor nyílott rózsát találtunk. Emlékszem rá, nagyon szerette a piros- szinüt.

Mennyit beszélt a virágokról. Valamennyit ismerte, szerette. Minden gondja, ideje a virágoké volt. Kora tavasztól késő őszig gyönyörű is volt ám a kicsike udvar.

Ekkor ismertem meg Mária lelkét is.

Egészen másnak láttam, mint a többi lányt. Nem érintett soha apró, köznapi pletykát, mindig magasabban járt, mint a többi lányok.

Mindenhez értett. Mindenhez tudót* újszerűén, értelmesen beszélni. Szinte el- ámultam, mikor egy délután az irodalomról kezdett beszélni. Körülnéztem, ugyan hallja-e valaki ?

így láttam meg lelke szépségét és tisztaságát, melyet nem rontott meg a város, hanem gyönyörű értelmesre csiszolt.

Szép percek voltak, mikor együtt sétáltunk alkonyat felé a városka régi utcáin. Különösen a Templom-utca vén, meghajlott, boltíves házai láttak minket együtt; gyakran mentünk édesapja elé is, ki ilyenkor szokott hazafelé térni.

Jó ember volt az öreg. Engem nagyon megszeretett. Rz édesapámat is ismerte, mig élt szegény. Mária pedig a ssemefénye volt. Minden tettének célja Máriáért volt, minden alkalmat megragadott, hogy örömet szerezzen neki.

Egy estefelé éppen eléjementünk, mikor Mária megállt a hídon, ami a városkán átfutó patak felett állt:

— Nézze csak, milyen szép a nap.

Odanéztem. R Mecsek mögött éppen bújni készült. Még felénksuhant egy-egy