Dombóvári Hírlap, 1921 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-23 / 4. szám
V> évfolyam. áte" wbw ■ i i tat január 23. 4. szám. Dombóvár, 1921. Előfizetési ár: egész évre 48■— kor; félévre 24’— kor; negyedévre 12‘— korona. Egyes szám ára 1 korona. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési dijak és hirdetések a kiadóhivatalba; a lap szellemi részét illető közlemények pedig a szerkesztőséghez (Szt. László-tér 18.) küldendők. Szerkesztőség: Szent-László-tór 18. sz. Kiadóhivatal: Esterházy-utca 17. szám. Telefon : 40. szám. A nagy magyar farsang ezernyi komédiája narkotizálja a lelkeket. Soha ennyi kontraszt, őrölt kavarodás, tülekedés, fékevesztett szabadosság, önző kapzsiság nem töltötte be magán és közéletünket. Békebeli fantasztikus Karnevál felvonulások nem mutattak bizarrabb képet mostani való életünknél. Közéletünk egy nagy versenytérré lett, hol milliók tülekednek csellel, hamissággal, ha kell ököllel és csiz^nasarokkal. Egyik a darab kenyérért, a másik a feléje intő jólétért, fényért, hatalomért, a »csak élvezni, vígan lenni«-ért, Csupa önzés fenn és lenn. Mindenütt az »Én« ál! elsősorban. Gyomor az isteriünk, pénz és gyönyör a mindenünk. Oktalan költekezés, szórakozás, élvbajszázás, divatmaj- molás a hitvallásuhk. Mi lesz ennek a vége ? Gyűléseken, újságokban, ünnepségeken hazaszeretetről, keresztény megújhodásról, négy társadalmi erények szükségességéről szavalnak, de tisztesség, komolyság ö*fe- gyelmezés, magábaszállás, eszmény és idealizmus, tekintélytisztelet, naunkakedv és szeretet portánkon kívül taszított vendég. De azért még nem volt idő, amikor annyi so- pánkodás, panasz és jajgatás lett volna hallható, mint mostanában, »Rossz időket élünk ; sok a pénzünk — mégis kevés. Nem jut semmire, nyomorgunk.« Politikai életünk hasonló beteges elváltozásairól hallottunk a múlt vasárnapi beszámolón. Magyar testvéreim, hová fog ez vezetni ? Nem lesz ennek böjtje? Ázsiából jött pogány bölcs (Rabindranath Tagore) vágta a szemünkbe : »Azt hittem, bogy Európát, mint a könnyek völgyét, a nyomorúság pusztaságát fogom találni, tiz millió halott után, gyászruhában, abol még az ártatlan gyermeki nevetés is szomorú ellentmondásnak tűnik fel. És taláttam Európát, melynek lezüllött népei állandóan azon Esteli muzsika. Irta: N#votny Andor. Édesapám beteg sápadtságát gyógyította valahol délen s én egyedül maradtam az édesanyámmal. Ahogy most visszaemlékezem a ködös, régi felvidéki őszre — feltűnik, milyen sokat kóborogtam akkor a házon kivül. Bejártam a nagy, lankás parkot, mely nyáron zöld fenyőivel, ravaszkodó, csobogó patakjával, kanyargó utaival és sü- rü-sürü bokraival kedves, népes sétahely volt, — de most a késő ősz nyirkos leheletével elhagyott, mint egy roskadozó, elfelejtett kastély. Elbolyongtam a város határában magasló Katalin-hegy gondozatlan szerpentinjein is, amelyeken legfelülről zúgva süvített néha végig egy-egy hideg figyelmeztetés, magával sodorva elkényszeredett, zörgő faleveleket, — de legszívesebben sza- lánci és hedrii Hedry Pál (de genere Aba) kastélya körül sétálgattam és néha órákig is elnéztem a kapu fölött büszkélkedő óimért: zöld mezőben páncélos, sisakos vitézt. A kastély a város végén állt, közvetigyekeznek, hogy önző hasznot húzzanak, a rendellenes gazdasági helyzetből. Hol van Európának józan, egészséges «épe ? Akiket táttam, csak önző birhatás vágy emészt és csak futó élvezeteket ismer. Az a nép, mely saját ravatala körül táncol — őrült — meg kellene iáncolni.« Szomoiú megállapítás ez rólunk! Bizony nem vagyunk mi már túlontúl a böjtben, csak vakságunkba» nem akarjuk észrevenni. Annyi bennünket ért gyalázat, megalázás, bitangság, félholtra verés után sem tudunk észretérni. Magán és közéletünkben uralkodó szellem, a mostani viszonyok és életevek régi mesét juttatnak eszembe egy városról, melynek lakói mind őrültek veltak. A város felé ballagó idegen, boles férfiú meglát egy jobbról-balról mélységektől szegélyezett utón sebes iramban vágtató paripáktól vont kocsit, mely tele volt lármázó kacagó néppel. A gyeplőt tartó kocsis szeme kendővel volt bekötve. ,,Álljatok meg szerencsétlenek — kiáltó a bölcs — hiszen a kocsistok vak!“ — ,,Nem baj“ — hangzott a válasz — annál vigabban rohanunk árkos-bokron keresztül. — „Igaz mondván a bölcs — azonban mi lesz a vége.“ Mi les* d vége magyar testvérem ennek az őrült, hosszú farsangnak ? Fogjunk hozzá az oltáshoz, mig nem késő ! Ültessük vissza a szivekbe a győzelmes tettekre segítő keresztény elveket, régi magyar erényeket. Addig, míg nem késő. Csak ezek segíthetnek egy sir szélére jutott, elalélt nemzetet uj, egészséges élethez. — Hivatal vizsgálat. Forster Zoltán alispán kedden Dombóvárott időzött és a helybeli főszolgabírói hivatalban a szokásos hivatalvizsgálatot tartotta, amely alkalommal a tapasztaltak felett teljes megelégedésének adott kifejezést. Innen szerdán tamásiba hasonló célbél folytatta útját. len a régi várfal egy megmaradt része melleit, hatalmas, elvadult kert övezte — s a magányosságával, keresett komorságával félelmes, csodás valaminek tűnt fel ámuló, romantikus tiz évem előtt. Ketten lakták. Két Hedry : apa és fiú. A férfi túl volt már az élet nyarán, a fia egy nyíló tiszavirág. Mindketten zárkózott, magányos lelkek, elmúlt idők ittfelejtétt, elkésett hajtásai. Kis gyerek-eszemmel is felfogtam, mennyire fölötte állnak a többi embereknek és babonás tisztelettel álldogáltam a súlyos, esetlen vaslánc mellett, amely a ház homlokzatát kerítette el az utcától. Mintha ez is a régi hagyományokat, az ősi méltóságot őrizné. Esténkint két hegedű lágy, finom zenéje szállett kifelé ; én ámulva hallgattam. Apa tanította a fiát hegedűszóra. Néha hatalmas íveléssel, kápráztató szinességgel szökött fel az egyik hegedű hangja egy csodás, földöntúli világba, vagy talán a lélek leg- bensejébe. A tanító nyilván elfelejtette, hogy tanítvánnyal áll szemben és a hegedűje felzengett: mélyen, fájón, rejtelmesen. OdaPailavicini György őrgróf beszámolója. A kormányzat bírálata. — Uj párt szükségessége. — Keresztény és nemzeti ellenzék. Cettler elítéli a megalázkodó magyarokat. Beszámoló Szakoson és Döbröközön. Négy óra után már sűrű rajokban özönlött a nép az öt órára hirdetett beszámolóra. A korona nagyterme csakhamar teljesen megtelt és a folyosón és a Társaskörben szorongok nagy száma is jelezte az érdeklődést. A gyűlés megnyitásában akadályozott pártvezetőség helyett Offenmüller Zsigmondi sz.-széki tanácsos, plébános nyitotta meg a beszámoló-gyűlést és rövid pár szóval üdvözölte őrgróf Pailavicini György nemzetgyűlési képviselőnket és a kíséretében megjelent képviselőnket. őszinte, lelkes éljenzés közben lépett Pailavicini a szónoki emelvényre. Szokatlanul élénk előadásban bírálta a keresztény- nemzeti kormányzat eddigi hibáit. A numerus clausus nem elegendő a keresztény szupremácia biztosítására; hibásnak tartja a gabonabeszolgállatási rendeletet; a ratifikálással szemben — ha volt remény engedményekre — ellenállást kellett volna kifejteni, ha pedig erre nem volt remény, korábban kellett volna végrehajtani; a földbirtok-javaslatból is csak a disszidensek sürgetésére lett törvény. Az ország kül- és belpolitikai tekintetben súlyos helyzetben van és ezért uj pártalakulást tart szükségesnek. Ezen «j pártalakulás nem irányul a keresztény-nemzeti irányzat ellen, hanem azt künn borzongtam az ámulattól. Azután újra csipogások. Órákig álltam igv mozdulatlanul az ablak alatt és hallgattam a játékukat. Esténként, ha hazakerültem, jó sokáig nem tudtam elaludni és egyszerű valómmal éreztem, sohasem tudnám ezt megtanulni. Idők múltán a muzsikaszók egyre merészebb trillákká változtak s legközelebb, amikor a »másik hegedű« ismét megfeledkezett magáról : a szomorúság, a magány feizengö férfi bánkódását — remegve, halkabban, de visszhangszerüen követte egy vékony, ingadozóröptü futam. Azután gyakrabban szálltak egymás mellett a csodált szárnyalások s a különbség egyre kisebbe- dett, a távolság — köztük — egyre fogyott. Kipirult arccal és ellázasulva álltam ilyenkor kivül, mig a testem didergett a felindulástól. Most már nem igen tudom megérteni, miért is hozott engem akkor annyira lázba ez a tökéletesedő' hegedű- játék, miért feszítette túl bennem a csodálat húrjait a két királyi madár fenséges repülése. Talán a ködös ősz okozta, talán a magányos
