Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Reuss András: Inspirált könyv – inspirált személy
44 REUSS ANDRÁS: INSPIRÁLT KÖNYV... leihez ragaszkodóknak kétségtelenül rossz pozíció, hogy a tévedések lehetőségét igyekeznek igazolni. Mintha a tévedések lennének a fontosak számukra. Erről szó sem lehet. Tudatosítani kellene, hogy a „tévedés” szóval olyan problémákra utalunk, amelyekre emberi logikával nem találunk választ. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a Szentlélek hűséges és nem hagy cserben, nem hazudik. Minden bizonnyal mondhatjuk, vallhatjuk, hogy a Szentlélek felhasznált még hibázó embereket is, mint Jónást, Pétert vagy Pált. A harmadik fontos dolog, hogy a Szentírás nem csupán szavakat tartalmaz, hanem eseményekről szóló szavakat. Nem tanítással állunk szemben, amelyet mintegy meg kell tanulni, el kell fogadni, ahogyan természettudományos tételeket elfogad valaki, hanem a Szentírás Isten igéjét tartalmazza, vagyis nekünk szóló parancsait és nekünk szóló ígéreteit, értünk végbe vitt tetteit. Mindez együtt pedig olyan megszólítás, mellyel Isten keres bennünket, embereket. Ilyen értelemben ihletett a Szentírás. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy Isten igéjét olvassuk a Szentírásban. 5. A Szentírás inspirációja és a Szentlélek mai munkája Míg a Szentírás történeti szemlélete a Szentlélek inspirációjával kapcsolatos kétkedést azzal igyekszik (esetleg) elintézni, hogy a csodás folyamatra magyarázatot keres, addig a Szentlélek mai munkájára való hivatkozás azzal oszlatja a kétkedést, hogy az inspirációt nem kizárólag a múlt, hanem a ma eseményének is tartja. A reformáció is abban a tudatban foglalkozott Isten igéjével, hogy az nem pusztán „konzerv”, vagyis nemcsak Isten régi megszólításainak történeti dokumentuma, hanem, hogy Isten a jelenben is szól. A Lélek jelenbeli megszólalását azonban — éppen a Szentlélek hűségére tekintve — nem helyezte az egykoriak fölé, hanem a mai megszólalást a régin mérte le. Ettől két irányban szoktak eltérni, s ezek az eltérések nem egyeztethetők össze két másik igen jellegzetes iránnyal. a) Hagyomány A hagyományra elsősorban a római katolikus egyház hivatkozik oly módon, hogy azt az evangélikus teológia nem tudja követni. A tridenti zsinat (1545— 1563) „az írott könyvekben és íratlan hagyományokban” megtalálható igazságra és rendre hivatkozott,5 s a protestantizmus itt mindmáig a hagyományok jogosulatlan elburjánzásától óv. Nem tekinti igazán megnyugtatónak a II. Vatikáni zsinat (1962—1965) konstitúcióját sem, ahol a felsorolásban előbb történik említés a szenthagyományról és csak utána a Szentírásról. Attól tartunk, hogy itt nemcsak történeti, hanem fontossági sorrendről is szó van: „Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az egyházban, egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása, .. ,”6 Érvünk erre nem lehet az, hogy a hagyomány nem inspirált. Miért ne lehetne? Hiszen egyetértőén valljuk, hogy a hagyomány őrizte meg a Szentírást a könyvnyomtatás előtt, miért ne mondjuk és higgyük, hogy ebben nem volt Isten Szentlelke nélkül. A Szentlélek munkájára nem volna szabad úgy gondolnunk, hogy annak nincs folytatása. A kérdés inkább a Szentírás és a hagyomány megfelelő elhatárolása, mert különben a hagyomány túl- burjánozhat. A reformáció'az óegyházat követve a Szentírást tette mértékké.
