Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Reuss András: Inspirált könyv – inspirált személy
42 REUSS ANDRÁS: INSPIRÁLT KÖNYV . . . koztatás nem a Biblia, hanem Jézus Krisztus és az ő elfogadása az első gyülekezet által. A Szentírás ihletett, mint bizonyságtétel erről a Krisztusról, s mint emberi bizonyságtétel, Istentől ihletett. Az emberi bizonyságtételek többféleségében, még esetleges feszültségeiben is valóban az egy Krisztusról szól, s így ihletett. 3. Az inspiráció értelmezése a teológia történetében A rabbinizmus akkor helyezett hangsúlyt az inspirációra, amikor nem volt eleven prófétaság a zsidóságban. Hellenisztikus befolyásra a zsidóságban előtérbe kerül az eksztatikus inspiráció: az ember tudatán kívül kerül valamilyen természetfeletti erő hatalmába s cselekszik annak hatására. Ennek leírását olvashatjuk Szókrátésznál, aki a költőkkel beszélve rájön, hogy mások sokkal jobban hozzá tudnak szólni műveikhez, mint ők maguk, tehát „bizonyos ihletettségben” írnak, „de semmit sem tudnak arról, amiről beszélnek”.2 Az apologétáknál találkozunk azzal a gondolattal, hogy a Szentlélek úgy használta a szerzőket, mint a zenész a húrt. Irenaeus (f kb. Í95) nem zárja ki a szerzők tudatosságát, s megkülönbözteti az ószövetségi, prófétai és az újszövetségi, apostoli inspirációt. A montanizmussal folytatott harcban vetik el teljesen az eksztatikus, vagyis a tudatosság nélküli inspiráció gondolatát, amellyel szemben a diktálás gondolata, ti., hogy a Szentlélek mintegy tollba mondta a szent iratokat, már az író személyének tudatos részvételét jelenti! A középkorban Augustinus egyházatya (354—430) a Szentírást chirographum Dei- nek, a Szentlélek kézírásának mondja. A 11. században Nagy Gergely az írókat a Szentlélek írótollainak mondja, a 13. században Aquinói Tamás a secretarii névvel jelöli őket. A verbális inspirációt azonban nem vallják, bár nyilvánvaló, hogy a Szentírást tévedésmentesnek tartják. Egyszerűen abban a tudatban gondolkodnak és élnek, hogy az egyházi tanítás és a Szentírás megegyezik. A verbális inspiráció, a Szentírás szó szerinti ihletettségének tanítása akkor kerül előtérbe, amikor a Szentírás és az egyházi tanítás azonossága kétségessé válik. Még Luther is egyrészt „a Szentlélek saját írásának” (eigene Schrift des Geistes) mondja a Bibliát, az apostolokat pedig „tévedhetetlen doktoroknak” (infallibiles doctores), és az úrvacsorái vitában vagy Kopernikus felfedezésével szemben a Biblia betűire hivatkozik, másrészt pedig a hirdetett evangéliumot tekinti elsődlegesnek, amely Krisztusról szólt, az írott Biblia a hirdetett ige dokumentuma. Az Ószövetség az a pólya, amelyben megtalálható a Krisztus. Szó sincs azonban arról, hogy ebből a pólyából ki lehetne, vagy ki kellene venni. Az első keresztény igehirdetés tartalma Luther szerint az, hogy Krisztusban beteljesedtek az Ószövetség ígéretei. Ezért Öt kell keresni az írásban (was Christum treibt). Más reformátorok sokkal inkább hangsúlyozzák a könyvek inspiráltságát, hogy fegyver legyen a pápai tekintéllyel szemben. Kálvin ilyen értelemben beszél a Szentlélek belső bizonyságtételéről (testimonium Spiritus Sancti internum), ezzel mintegy meg is különböztetve az írás és az értelmezés fogalmát. Az ortodoxia Matthias Flacius (1520—1575) révén megteszi a lépést a verbális inspiráció felé, amikor azt mondja, hogy közvetlenül Isten adta a Szentírást az íróinak, a Szentlélek diktálta nekik szóról szóra, beleértve a héber punktációt is. Nemcsak az evangélikusok, hanem a reformátusok is átveszik. A Szentlélek ihlető munkáját jellegzetes fordulatokkal határozza meg ez a tan: „írásra indítás” (im- pulsus ad scribendum), „a dolgok és a szavak közlése” (suggestio tam rerum et verborum seu suggestio reális et verbális), melyekből következnek a Szentírás tulajdonságai: „tekintélyessége” (auctoritas), „világossága” (perspicuitas finalis), „elégségessége vagy tökéletessége” (sufficientia seu perfectio finalis), s végül „foganatossága” (efficacia se efficitas). Mindennek logikus következménye, hogy a Szentírás csalatkozhatatlan, minden tévedéstől mentes, benne hazugság vagy hamisság teljességgel nincs stb.3 Ennek ellenére nem állította az ortodoxia sem, hogy öntudatlanul vagy akaratuk ellenére írtak volna. A legfőbb kifogás a protestáns ortodoxia inspirációtanával szemben a mögötte álló pogány, csodás Lélek-fogalom, amely a konkrét embertől, személyétől, és az üdvtörténeti összefüggéstől teljesen elszakad. Ez a fajta gondolkodásmód nincs
