Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Reuss András: Inspirált könyv – inspirált személy
REUSS ANDRÁS: INSPIRÁLT KÖNYV... 43 tekintettel arra, hogy a Biblia általában úgy beszél Istenről, hogy embereket a maguk emberségében, azzal együtt használ fel. A római katolikus polémia a verbális inspirációval szemben a reál-inspirációra tette a hangsúlyt, vagyis hogy a Szentlélek a tartalmat közölte, a közlési mód az embertől származik. A felvilágosodás idején ez az érvelés a protestánsokra is erősen hatott. Friedrich Schleiermacher (1768—1834) részben a pietizmus, részben a felvilágosodás hatására a személy ihletettségét emelte ki (Personal-Inspiration), amelyet meghatároz „az egyház közszelleme” (durch den Gemeingeist der Kirche bestimmt). A történetiséget tartotta fontosnak Martin Kähler (1835—1912), amikor úgy beszélt a Bibliáról, mint „az egyházalapító igehirdetés okiratáról” (Urkunde der kirchengründenden Predigt), Adolf Schlatter (1852—1938) pedig mint olyan bizonyságtételről, mely Istennek Krisztusban történt természetfeletti, történetfeletti cselekvéséről szól. Kari Barth (1886—1968) nem tétovázik kimondani, hogy a Biblia Isten ihletett igéje, de ezt csak a hit látja, amely Isten kegyelmének a csodáját elfogadja. Inspirált az olvasó és inspirált a hallgató is, tehát nem csak az írás! ő tehát bátorít, hogy 2Tim 3,16 értelmében — történeti ismeretek birtokában is — merjük vallani: „a teljes Írás Istentől ihletett.” 4. A Szentírás történeti szemlélete és az inspiráció Első kérdésünk, hogy a Szentírás ihletettségéről szóló tanítást és a Szentírás történeti szemléletét két egymással kibékíthetetlen ellentétben álló tanításnak kell-e tekinteni. Gyengíti-e a történeti szemlélet a Szentírás tekintélyét? Ha az ihletettségen a keletkezés körülményeire, mikéntjére vonatkozó tanítást értjük, akkor feltétlenül. Ha azonban ihletettség a Szentírás hasznosságára, használhatóságára, megbízhatóságára vonatkozó hit kifejezése, akkor — véleményem szerint — semmiképpen sem. Hiszen annak, ahogyan a Szentlélek embereket felhasznál, lehet története. Felhasználhat embereket úgy, hogy gondolkodnak, rágódnak, tépelődnek, egymással vitáznak, s közben persze Istenre figyelnek, imádkoznak. Ügy tapasztaltam, hogy minél inkább belemélyed az ember a Szentírás tudományos, történet-kritikai tanulmányozásába, annál mélyebben, sokoldalúbban tárul fel előtte tartalma. Gondolhatunk akár arra, hogy a szinoptikus evangéliumok sajátosságai milyen kevéssé mondhatók véletlennek, sokkal inkább tudatos munkának, szerkesztésnek, s így, ugyan különböző, mégis egybecsengő bizonyságtételeknek. A szótárak, mint pl. a Bauer- vagy a Kittel-féle újszövetségi szótárak, vagy Strack és Billerbeck kommentárja a rabbinikus irodalom felhasználásával a korral való párhuzamok sokasága mellett éppen az Üjszövetség páratlanságát emelik ki és ragyogtatják fel. S ehhez az ihletett könyvhöz hozzátartoznak az ún. „emberi” vonások is, mint Pál apostol köpenye (2Tim 4,13) vagy az „egy kevés bor” (lTim 5,23) is, hiszen ez is bizonyságtétel arról, hogy kicsoda Isten és hogyan élhet az ember Isten szolgálatában. Amint a világ teremtőjébe vetett hitet nem rendítheti meg, hogy van apám és anyám — „hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt”, vallja Luther —, ugyanúgy a Szentírás keletkezésével kapcsolatos ismeretek, sőt, csak elméletek (!) sem volna szabad, hogy kétségessé tegyék a hitet, hogy az Írás Istentől ihletett. Barth arról beszél, hogy ha választania kellene, szívesen előnyben részesítené az inspiráció régi tanát a történet-kritikai kutatással szemben, de boldog, hogy nem kell választania.4 Második kérdésünk az ún. tévedésekkel kapcsolatos. A történeti szemlélet hangsúlyozza a Szentírás emberi oldalát, felhívja a figyelmet a sajátosságokra, az eltérésekre, az ellentétekre és a tévedésekre is. A történeti szemlé-
