Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Zay László: "És színész benne minden férfi és nő"
ZAY LÁSZLÓ: „ÉS SZÍNÉSZ BENNE MINDEN FÉRFI ÉS Nő' 27 amikor „ripizik” a színész (ami nem azonos a ripacskodással), vagyis amikor tréfával toldja meg alakítását. Elsősorban a rendező értelmezi a színész számára is a művet, ezzel kezdi is a közös munkát, amikor kommentálja, magyarázza a darabot és a szerepeket; a rendező határozza meg a színész feladatát, előadásmódját. Ö mérlegeli s dönti el, milyen hatást vár a nézőtől, mire számít a közönség körében, mii szán a publikumnak. Módosíthatja is a művet, akár a szó szoros értelmében. Kihagy a szövegből, „húz”, vagy egy-egy „poént” betold, beiktat, akár szóban, akár játékban, s ha friss műről van szó, tanácsokat adhat a szerzőnek. Igaz, ezt a színész is megteheti, elsősorban a mondhatóság érdekében: bár a színész nyelvtörő szöveget is elő tud adni, mégis_valtoztatást kér, ha nem jön ajkára a szó, vagy rosszul esik a hangsúly. Bárki megfigyelheti, hogy ha ír, „belső hallása” — jól vagy rosszul — a hangsúlyokat is hallani véli, előfordulhat, hogy a szöveg, mondjuk a szórend miatt, félreérthető, vagy nehezen érthető. Erre a színész, akinek munkaeszköze a hangzó szó, érzékenyebb. Természetesen a rendező, miután alaposan megismerte a darabot, kiválasztja a szerep(ek)re a színészt. Ehhez fölméri és számításba veszi a színész alkatát, készségét, képességét. Még akkor is, ha netán a megszokottól eltérő, a beskatulyázottal akár szemben álló szerepet vagy játékot szán a szereplőjének. Alapkérdés, hogy egy-egy színész mennyire tud eltérni „saját arculatától”, jellegétől, jellemétől. Ha erre nem képes, inkább versmondó legyen, mintsem színész. Jellemes művésznek is tudnia kell jellemtelent „adni”. (Ez különben az íróra is érvényes: nemcsak a párbeszédeket kell tudni alakra igazítani, hanem a jellemek szerint kell cselekedtetni a szereplőket.) A színi előadás mindenképpen közös munka, amelyben ki ki tudása és képessége szerint vesz részt: a színész helye az együttesben azért kitüntetett, mert ő személyesen áll a közönség elé, szemtől szemben, míg mindenki más mondhatni az ő közreműködésével, az ő közvetítésével. Ez a kapcsolatteremtés igen fontos és a színházi élmény egyik legerősebb és legfontosabb tényezője. Egyszersmind megkülönböztető a filmszínészi játékkal szemben: a film ugyanis valójában minden alkotójának mintegy a távollétében létesít kapcsolatot a nézővel. A mozi sötétjében vagy viliódzó félhomályában, bár ez any- nyiból módosult mostanában, hogy a film öccse, a televízió nézhető félhomálynál világosabban is (legföljebb a tükrözésre kell ügyelni, nem átvitt, hanem konkrét értelemben). Filmen a színész nem érzékeli a hatást, legföljebb tapasztalata, rutinja „súg”. Előfordulhat persze, hogy a forgatócsoport reagál közönség gyanánt, de ez, lévén szakmai közönség, más súlyú vagy értékű, olyannyira, hogy egy nem elhanyagolható nézet szerint ha a stáb nevet, a közönség aligha fog szórakozni a filmjeleneten. Jelen idejű kapcsolat esetén a színész azonnal reagálhat a közönség reagálása szerint, a „konzervált” találkozás hatása azonban vagy kiszámítható, vagy nem. Függ természetesen a közönség hangulatától, helyzetétől, egyéb élményeitől is: a filmszínészi játék számára ez részben szűkítő hatású, részben azonban serkentő is lehet, arra ösztönözvén, hogy erősebb eszközöket vegyen igénybe a színész (hasonlóan a némafilm korához, amikor a hang hiányát erősebb arc- és kézjátékkal ellensúlyozták). Színpadon ugyanez komikus hatású és ripacskodás vagy „ripizés” gyanújába keveri a színészt. Nem hagyhatom szó nélkül azt, hogy a film hatása összetettebb, noha a színházi élmény is az — mondjuk — az olvasmányhoz képest. A filmen azonban megnő a képek váltakozása, a kiemelés, a „félre” jelentősége. Azon már
