Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Zay László: "És színész benne minden férfi és nő"
28 ZAY LÁSZLÓ: „ÉS SZÍNÉSZ BENNE MINDEN FÉRFI ÉS NÓ” valószínűleg túljutott „a” néző, amiről a hőskorszak emlékeinek idézésekor mindig szó esik, hogy — például — A vonat érkezése című Lumiére-film vetítésekor félreugrottak a nézők; a látvány kényszerű volta mégis lényeges különbség, hiszen egyetlen lehetősége van a nézőnek, hogy a film hatását megváltoztassa: ha nem néz a képre, ha behunyja a szemét. Hadd térjek most vissza néhány mondatra Bergman filmjeire, amelyek igen erősen színházi jellegűek. Szerepet kaphat őnála is a csönd — egyik művének magyarul ez a címe, bár az eredeti szó talán inkább Hallgatás értelmű. Szerepet — a színpadinál jelentékenyebbet, hosszabbat — kaphat Bergmannál a helyszín, a környezet, a kiemelés, de a színész átélése, megjelenítő ereje fontosabb, mint a modern művészi filmeken általában. Talán azt lehet mondani (vagy gondolni), hogy a színész közvetlenebb résztvevője a mű és a közönség kapcsolatának, mint másoknál, akiknek eszköze s így, vagyis e módon munkatársa a színész. Szeretnék említést tenni a film egyik fontos jellegéről, bár közvetlen kapcsolatban nincsen témánkkal. A film, mert 'kép, mert látvány, a közvélekedés szerint a képzőművészetek családtagja, vizuális művészet. Tagadhatatlan, hogy a filmek túlnyomó többsége a látvánnyal (is) hat, miközben részben ugyanezek a művek, részben mások a színházművészettel rokoníthatók (magyarázatra, vélem, nincs szükség). De meggyőződésem, hogy a műalkotás-filmek általában inkább a zeneművészethez állnak közelebb, zenei szerkezetűek, hatásuk a zenééhez mérhető, képeik és jeleneteik „vizuális hangok'’, „látható akkordok”. Ha az imént Bergman műveit színi jellegűnek mondtam, most kiegészítem azzal, hogy nemcsak nem idegen tőlüík sem a zenei karakter, szerkezet, kifejezésmód, hanem sajátosságuk. A film művészi jellege: módszere, hatása, szerkezete, kifejező eszköztára szerint képi — vizuális — dal, etűd, szonáta, szimfónia ... lehet. Természetesen ez csöppet sem kisebbíti például a színész szerepét vagy megbecsülését, amint a megelevenedő zenemű elhanyagolhatatlan „része” a karmester, valamennyi zenész — nemkülönben — hangszereik mindegyike. Egyetlen fals hang vagy melléfogás, ritmuszavar elronthatja, egy találó hangzás magával ragadhatja az egészet. Hová helyezzük e körben a táncművészetet, a balettet? A színész — vagyis a táncos — ekkor hang nélkül dolgozik, pontosabban saját hangja nélkül, hiszen rendszerint hangzó zene ütemére táncol. Kifejező eszköze a mozdulat, a gesztus (netán a mimika). Vannak nemzeti táncművészetek — Indiában, Kínában például —, amelyek változatos, gazdag táncnyelvvel dicsekedhetnek, amelyeknek bőséges mozdulat- és gesztus-,,szótára”, „szókincse” van. Maga a táncos rendszerint tolmács-szerepet visz, külön mondanivalója, közlendője nincs, vagy csak általánosságokra hivatkozik. Valamivel több lehetősége van ilyesmire a koreográfusnak, hiszen ő értelmezi is a zenét, látható hangsúlyokat tervez. Ma már a közvélemény szemében sokrétűbb a táncművészet, mint korábban volt, s a klasszikus balett is szakított megrögzött sémákkal. A tánc eszköztárában fontos helyük van különféle modem mozgásoknak. Fölhívom azonban a figyelmet arra a szellemi-ízlésbeli veszedelemre, ami nemcsak némely modern (társasági) tánc orvén fenyeget, hanem elsősorban a telezíviós klipek és a kábeltelevízión fogható „zenetévék” révén terjed(het). Ez utóbbiakban ugyanis a torz mozgások hatását fölerősítik vizuális eszközök, a képek (gyors) váltakoztatása, a beállítások furcsasága, az öltözékek extremitása
