Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat
42 MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÚSOROZAT (BALASSA PÉTER) nék, mert azok az alapszavak, amelyek egyébként minden vallásban visszatérnek — a szeretet, az Isten és a másik ember elfogadása stb — nem meg- változtatandók. A megélésük, az igen. A hit megújulása soha nem a szavak körül zajlott, az a filozófia világa, ahol a szavak újra kimondása vagy megváltoztatása történik. Itt a hit megélésében történhet változás, és ez szavakon túli dolog. A hit megélése pedig nem monológ, hanem dialógus, illetve polilógus, elsősorban a hívők között. A hívőket pedig nem korlátoznám az egy felekezethez tartozókra, sőt még a hívők és nem-hívők között sem vonnék árkot. Nagyon fontosnak tartom a nagy zsinati teológusnak, Kari Ráhner- nek azt a megfogalmazását, mely szerint számtalan anonim keresztény létezik, tehát olyan ember, aki nem tudja és nem is vallja magát kereszténynek és hívőnek, mégis az egész élete az életszentség jegyében telik. Ezen nem a jóságot kell pusztán érteni, hanem többet, vagy mást. Én magam is számos ilyen emberrel találkoztam, köztük számos kommunistával is. — A dialógust értem, mert az Isten és a hívő között folyik. Ahhoz valóban nem kellenek vagy nem mindig kellenek szavak. A hívők egymás közti párbeszéde viszont nincs nélkülük. — Így van, folyik egy misztikus dialógus a hívő és Isten között, amihez vagy kell közvetítő — egy pap —, vagy nem, ezen most nem érdemes vitatkozni. A zsinat erről azt mondja, hogy a hívők egyetemes papsága. Tehát tessék tudomásul venni: mindenki pap. Tényleg nagyon radikális dolgok mondattak ki a második vatikáni zsinaton, 1962 és 65 között, XXIII. János pápa idején. Amiről van egy külön konstitúció, a zsinati dokumentumoknak a Lumen gentium ... kezdetű harmadik nagy konstitúciója, ahol kimondták a hívek egyetemes papságát és apostolkodását. És ez közvetlenül a legkorábbi kereszténységből van levezetve. Ami pedig a dialógus másik részét illeti: az szintén egy nyelven túli beszélgetés, a hit eseményének megtörténése a közösségben. Tehát végső soron ami megújíthatja a hívők világát, sőt még a nem-hívők világának is valamilyen segítséget tud nyújtani, az olyan közösségek létrejötte és működése, amelyekben kettő’ négy vagy húsz ember között — én többre nem is gondolok — történik meg az istenszeretet eseménye, ami ellen-társadalom, de nem erkölcsbíróság és nem hódító hadsereg. Tehát .amikor a magát nem-hívőnek nevező Ingmar Bergman svéd filmrendező azt mondja, hogy az ő számára az emberek által konstruált Isten egy szörnyeteg, egy iszonyú apa, akit ő a maga részéről megölt azzal, hogy kiűzte az életéből, viszont arra jutott, hogy Isten maga a szeretet. A szónak mindenféle szentimentalizmusától eltekintve azt hiszem, itt van a forró centruma az egész kérdésnek, és ez teljesen független attól, hogy ki katolikus, ki Krisna-hívő, ki anglikán. Ha két ember között megtörténik az, amit szeretetnek nevezünk — és itt elhagynám a nyelv területét, mert erről nem lehet megmondani, hogy micsoda —, akkor ott jelen van egy isteni dimenzió. És hogy ez milyen formában vagy milyen nyelven történik meg, vagy milyen nyelven túli módon, az nem érdekes. — Ezzel tudja az a bajom — azon túl, hogy maga abszolút szabadgondolkodó és ennyiben nem jellemző —, hogy úgy gondolom, a hívő emberek többsége erre nem képes. Tehát nem pusztán az egyház konzervativizmusával magyarázható az, hogy az egész hitéletet — sokszor kiüresedett — rítusokba és szertartásokba szorítják be, hanem azzal is, hogy az emberekben igenis ott van a nyájmeleg és a külső szabályok által megkönnyíteti életvitel iránti
