Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993

1993 / 3. szám - Mihancsik Zsófia: Társadalom és egyház viszonya. Interjúsorozat

MIHANCSIK ZSÓFIA: INTERJÜSOROZAT (BALASSA PÉTER)

43

vágy. Szóval mindig a nagy klasszikusokhoz, Dosztojevszkij Nagy Inkvizitorá- hoz jutunk vissza.

— Amiben van igazság, de én nagyon sok olyan emberrel találkoztam, akiknek, mikor egy eleven gyülekezettel, egy eleven közösséggel találkoztak — akár a katolicizmuson belül is —, megújult a hite. Ez tehát azon is múlik, hogy el tudunk-e szakadni a polgári vasárnapi kereszténységtől vagy sem. Mert az, amire maga gondolt, az a vasárnapi kereszténység: szépen felöltözünk és elmegyünk a templomba. Erre van egy leleplező kifejezés: „misét hallgattam”. Márpedig aki misét hallgatott, az nem vett részt magában az eseményben. Ami ugye csupán csak annyi, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Tehát valamit meg kell ismételni, úgy, hogy effektive ő is ott van, ismét jelen legyen. Ha misét hallgatok, akkor ő ott nincs jelen, és én sem vagyok jelen, s az egész egy fabatkát sem ér. Ez a jóléti társadalom mintájára kialakult jóléti egyház, az a bizonyos vasárnapi kereszténység.

— Amit szintén nem csak az egyház kényszerített rá az emberekre! Hanem vagy az, hogy az egyén társadalmi helyzetének és szerepének megváltozása következtében elszakadt egymástól hitélete és vallási élete, vagy az előbbi meg is szűnt, és csak a vallási maradt.

— Igen, a polgári társadalom bizonyos értelemben rákényszerítette az egyházat, hogy a vallásosságnak ezt a polgári rendezettségét elfogadja.

— Vagyis az egyházak ókonzervativizmusától és uralomvágyától függetlenül az emberek nem biztos, hogy képesek arra az intenzív hitre, amelyet az Istennel folytatott állandó mély és filozofikus párbeszéd jelent. Szükségük van tehát leegyszerűsített közvetítésekre és útmutató közvetítőkre.

— Persze, mert ez kényelmes.

— Így van. Mindent összevetve tehát: elképzelhetőnek tartja-e, hogy a vallás legyen az értékrendező tényezője annak a szférának, mely most úgy tűnik, híján van mindenféle vezérlő eszménynek?

— Az Isten óvjon attól hogy a vallás bármilyen társadalmi szférának, különösen ennek a mai szellemi káosznak — hiszen ez nem a pluralizmus értelmében sokféle, hanem az összefüggéstelenség értelmében az — rendezője legyen. Erről én megint szabadgondolkodói vagy óegyházi alapon azt tartom, hogy kis közösségekben, láthatatlanul a valódi egyház, az köztünk van. A valódi egyház az emberek egyetemessége. Amely mindig is kisebbségben volt, még akkor is, mikor az egyház eléggé jól állt. Tehát a középkorban mondjuk azoknak a szenteknek egy része, akiket most olvasunk vagy emlegetünk, állandóan a megégetés határán állt. Saját egyházuk eretnéknek tartotta és ki akarta űzni őket. Ez a kisebbségi helyzet tehát mindig megvolt és meg is marad. A hitnek és a vallásnak tehát én nem tulajdonítanék társadalommegváltó szerepet, mert akkor elszakadnék attól a mondattól, mely úgy szól, hogy az én országom nem evilágból való, márpedig ez a mondat számomra nagyon fontos. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy nem kell örülni annak, hogy ebben a világban élünk. Ellenkezőleg! Nagyon kell neki örülni. Csak tudni kell — bocsánat: én megpróbálom tudni —, hogy van egy láthatatlan ország is — az ember és az ember közötti találkozásban. (Ez a döntő ellenérv pl. minden „keresztényi” alapon álló idegengyűlölettel és kirekesztéssel szemben.)

— Akkor magyarázza meg nekem, kérem, a következőt: az utóbbi háromnégyszáz év Európában az individualizáció története. Ennek a folyamatnak a logikus következménye az lett volna, hogy ily módon alakulnak át az egyhá