Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Bagdy Emőke: A "lélek kapui". A szavak mögötti jelentések
BAGDY EMŐKE A „lélek” kapui A szavak mögötti jelentések elérhetősége „Amit szívedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt.. „Embernek lenni nem csupán annyi, mint olyan teremtménynek lenni, aki az Űrtől életet-halált kapott, az életbe kivetetten, az élettől verve, akibe magasabb vagy alacsonyabb lelket helyezett az Ür. Embernek lenni olyan lényt jelent, aki szembenéz sorsával és az emberiség sorsával, olyan rendíthetetlen lényt, aki a saját helyén, saját lábán áll... Az a tény, hogy életünket az élet erői határozzák meg, csak az egyik oldala az igazságnak; a másik oldala az, hogy ezeket az erőket mi határozzuk meg, mint ahogy sorsunkat is. Csak e két oldalt együtt figyelembe véve tehetjük fel a kérdést: mit jelent a józan ész és mi az őrültség...” állította a létanalitikus Ludwig Binswanger3 (Freudról kevéssel a 80. születésnapja előtt írt tanulmányában). — E gondolatok gyakran megszólítanak, visszalopóznak, bekéredzkednek a tudatomba, amikor az emberi esendőség, fájdalom, szenvedés, gyötrelem „tekintetével” találkozom a hozzám forduló pácienseknél. Szemtől-szembe kerülök a megnyíló mélységekkel. Lehetek-e „megfigyelőjük”, az a szakember, aki kívülről, távolról szemléli a bajt, aki átveszi a felelősséget, tudja és megnevezi a betegséget, hogy ígérhesse az orvoslását? A kérdésre válaszoljunk egy „találkozás” megidézése után. Egy ízben középkorú páciensnő keresett fel, telefonbejelentkezés nyomán. A telefonban különösnek találtam a hangját, a meg-megbicsakló, elszoruló, furcsán rekedtes hangot, szorongó láncdohányoséra emlékeztetett. Megérkezett. Köszönése, szavai comme il faut konvencionalitásról tanúskodtak. Riadt mozdulatai, tekintete, rebbenő gesztusai azonban az anyját kereső elveszett gyermek elemi rettegését árasztották szét. Ahogyan beszélt, hangja egyre rekedtebbé vált, majd suttogásba váltott. Torkához nyúlt (mintha fojtogató kötéltől akarna megszabadulni), és könnyek lepték el a szemét... „Nem tudok tovább beszélni” ... „ez a bajom”. Elfehéredett ujjait a torkán tartotta, könnyei ráhullottak, s onnan tovább, mint az esőcseppek, az ölébe. Hogyan is rekeszthetném kívül magam ezen a fájdalmas önbemutatáson, mint „objektív” megfigyelő? Az üzenetek „sok csatornán” áradnak felém, csak az átélésben, az üzenetek lehetséges módon teljes és egyszerre (az élményben) megragadásától remélhetem, hogy megérthetem a pácienst. Ez az egyszerre átélés — amit Binswanger3 prezenciának, ,,jelenlétinek nevez, — ez a saját létezésérzésemben fürösztött másik megélése azon belső lehetőségeiben, melyeket nem tud kifejezni, nem akar elfogadni, használni. Ezt a mélyebb megértési szintet Tillich7 „ontológiai realitás”-nak nevezi; ez az, amelyben az ember belső való
