Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 1. szám - Bagdy Emőke: A "lélek kapui". A szavak mögötti jelentések
20 BAGDY EMŐKE: A „LÉLEK KAPUI” ságát törekszünk megérteni, azt az embert, aki „átél” és akivel az „élmények” történnek. Ez a megértés beleélő: az út önmagunkon át vezet a kereséstől a jelentésre rátalálásig. Ezen az úton ősi „tájékozódási és üzenetolvasási” módokat használunk, hermeneutikoszokká (tolmácsokká) válunk. A Tillich-i „ontológiai realitásba” lépünk be mindnyájan, amikor a szenvedés felénk fordítja arcát, s leginkább a szavakon túl, azok előtt és alatt futó üzenetekre bízhatjuk magunkat, ha a hiteles, valódi, de rejtett jelentésekhez akarunk elérni. Judit — a középkorú nő — „elveszti a hangját”, ha beszél, beleszorul a hang, „torkát fojtogatja” valami, és azt a benyomást kelti, mintha „elveszett gyermekként anyját keresné”. Az érzelmi benyomásokból összefűzhető intuitív (beleélő-ráérző) jelentés azt sugallja, hogy Judit legszívesebben ordítana, toporzékolna, mert elvesztette azt, aki talán a legfontosabb lehetett a számára, most szenved és „nyakán érzi a hurkot”. Vajon megfelel-e intuitív hipotézisünk Judit érzelmi valóságának? S íme — rövidesen kiderült, hogy Judit az anyját gyászolja, aki pár hónapja megölte magát, felakasztva talált rá a lakásban. Akkor beletört a hangja a sikolyba, s míg leszedték a hurkot anyja nyakáról, mintha „az övére került volna át” ez a szorítás. Azóta is gyötrődik, felelősnek érzi magát a haláláért és vádolja magát. A hang „beleszorult” a torkába, beszéde „elhal”. A tünet maga is beszédes: az anyával lélekben közösséget vállaló, azonosuló lány szenvedése, a tünetben átvállalt kín, mint jóvátétel, az önvád és önbüntetés hordozójává válik. Így gyászol a lélek, eggyé válva az eltávozó- val, mintegy „feltámasztva őt” a szenvedésben való szüntelen emlékezéssel. A tünet üzenet: a tragédia pillanatában félbetört sikoly elhaló hangjainak újra és újra ismétlésével szavak nélküli segélykiáltás: a trauma szimbolikus rítusa, sikoly, a halálfélelemmel küzdő Judit gyermeki magányából segítségért, egyszersmind a lélekben „eltemetetlen” anya szüntelen siratása. Mindannyian rejtjelolvasók, titkos üzeneteket megfejtő „tolmácsok" vagyunk, amikor a szavakat kísérő önkéntelen mimikái, taglejtéses (gesztikus), testtartási, térbeli távolsági, a szemkontaktusban kifejezésre jutó, a hangsúly és a hangszín által közvetített, összességében az ún. metakommunikativ csatornán szállított üzeneteket dekódoljuk — önkéntelenül, automatikusan (tudattalanul). Akárcsak a rejtjelek desifrírozásában, hasonlóan „titkos kódokat” használunk a nem verbális csatornán érkező információk megfejtéséhez — „leolvasásához” is. Ezeknek csupán egy része „metanyelv”, azok, amelyek a beszédhez kapcsolódnak és a szavas üzenetáradás kontextusába ágyazódnak. Az ember önmaga is szimbólum, megfejtendő rejtély, üzenet — írta Angyal András,1 az USA-ban élő világhírű pszichiáter. Az is „üzenet” ha semmit sem teszünk, mert lehetetlen nem kommunikálni —, ha jelen van üzenetfogadó másik abban a térben, amelyben mi vagyunk. A nem verbális közlések sokszor tudatosan szervezettek (a búcsú integető mozdulata, a kulturális-tradicionális ritusviselkedések nagy része ilyen), sőt a jelbeszédformák elemeit is tudatosan közmegegyezéssel alakították ki. Csak a metakommunikáció (a metanyelv) öntudatlan és spontán, e kódrendszert genetikai programjainkba ír tan hozzuk magunkkal és az igen korai életkorban véssük be a „jelentéseket” — megerősítő tapasztalataink alapján. Ezzel „mondunk el” akaratlanul is mély titkokat magunkról, mert általában nem tudjuk kontrollálni beszéd közben a mimikánkat, gesztusainkat, testtartásunkat, szemkon
