Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség határán túl. A tizenkét apostol tanítása (Didakhé) I.
VEÖREÖS IMRE: A TIZENKÉT APOSTOL TANÍTÁSA 73 A kutatásban ismételten felvetődött a kérdés, vajon úrvacsorái imádságok-e ezek. Ellene mond, hogy a kenyérről és a kehelyről kiemelten van ugyan bennük szó, de Jézus haláláról, Krisztus testéről és véréről nem tesznek említést. Több jel arra mutat, hogy étkezési imádságokat olvasunk. Viszont az imádságokhoz fűzött megjegyzések kétségtelenné teszik, hogy úrvacsorái esemény áll a középpontban. Az eukharisztia hálaadó imádságot jelent, mely az úrvacsorának alkotó része már Pál apostolnál és a szinoptikus evangéliumokban: „. . . az Űr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte...” (lKor 11,23—24; Lk 22,19). A szó a Did fenti szakaszában — talán először az egyháztörténetben — magát az úrvacsorát, az úrvacsorái elemeket: a kenyeret és a bort, s az egész úrvacsorái cselekményt jelenti (9,1.5). Ezt az értelmezést alátámasztja az az előírás, hogy csak a megkereszteltek részesülhetnek benne (9,5). A tiltás nem vonatkozhatott általános étkezésre, csak kifejezetten az úrvacsora vételére. Az Űr szavára való hivatkozásban — mely a Did-ben a Miatyánkon kívül egyedül itt található — a „szentet” szó a későbbi használatban az eukharisztiát jelentette (9,55). A Did-nek ez a két fejezete az úrvacsorának arra a legrégibb formájára utal, amikor azt a gyülekezet közös étkezése során tartották. Erre céloz a (harmadik) hálaadó imádság bevezetése: „Miután pedig beteltetek . . .” (10,1). Pál apostol nem az úrvacsorának a közös étkezéshez kapcsolt ünneplését helyteleníti a korinthusi gyülekezetben, hanem azt, hogy a módosabbak saját dús vacsorájukat elfogyasztva kirekesztették a szegényeket. A testvér megsértésével az úrvacsora Krisztus elleni vétekké válik (lKor 11,20—22.33—34). A Did liturgiájában először két áldásmondás hangzik el: előbb a kehely (9,2), azután a kenyér felett (9,3—4). Majd az étkezést hálaadó imádság követi (10,2—4). A sorrend megfelel a zsidó ünnepi étkezés kezdetének: először a kehely, majd a kenyér fölött hangzik el áldásmondás. Hasonló sorrendet találunk Lukács elbeszélésében az utolsó vacsoráról a bor és a kenyér megáldásánál (Lk 22,17—19). Pál ezt a sorrendet őrzi korinthusi levelének egyik helyén (lKor 10,16). Az étkezés előtti kettős áldásmondás és az étkezés utáni asztali imádság keretezi a közös vacsorát a Did-ben, de hol van itt helye az úrvacsorának?! A kérdés annál nehezebb, mert a három imádságban nincs közvetlen utalás az úrvacsorára. A kutatás megállapította, hogy a hellenisztikus, görögül beszélő zsinagóga imádságai képezik a szöveg alapját. Sok keresztény gyülekezet ezekből a zsinagógákból nőtt 'ki. Olyan gyülekezetek is, melyeket Pál apostol, a zsidó vallással kapcsolatot tartó pogányok misszionáriusa alapított. Ű is prédikált zsinagógákban, ahol zsidók és prozeliták mellett „istenfélő”, a zsidó vallással kapcsolatot tartó pogányok jelentős számban voltak találhatók. Ezek nyitottan figyeltek az evangélium szavára. A szórványok zsinagógagyülekezetei, amennyiben részben vagy egészben keresztényekké lettek, imádságaik jelentékeny részét hagyományozták a fiatal kereszténységre. Ezekben az imádságokban a zsidó és hellenisztikus elemek már ösz- sze voltak kapcsolva, mielőtt a keresztény gyülekezet magáévá tette és átdolgozta azokat. A Didakhé e két fejezetbeli imádságainak is ez lehetett az előzetes története. Szövegükbe a keresztény gyülekezeti hagyomány bevonta Jézus Krisztus művét: „melyet tudtul adtál nekünk a te szolgád, Jézus által” — ismétlődik többször. „Dávid szent szőlője”, azaz a messiási üdv, továbbá az Istennek és akaratának ismerete, a hit, az örök élet — ezek Jézus aján
