Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
70 KULTURÁLIS FIGYELŐ rázolásnak a maga helyére szorítását. Óvott az eszköz céllá torzulásától, az Indokolatlanul elburjánzó, funkciótlan költői képhasználattól, mert ebben az ellenőrizetlen szubjektivitásnak ugyanolyan elszabadulását látta, mint a pontatlan nyelvhasználat más eseteiben. Konzervatív idealizmust emlegettem Arany világnézeti nosztalgiáiról szólva, némileg leegyszerűsítően. A konzervatív magatartás — ha a szó eredeti értelmében, elítélő felhang nélkül használjuk a kifejezést — veszélyeztetettnek érzett értékek védelmére irányuló törekvést jelent, szükség esetén a „korszerűtlenség” látszatát is vállalva. A határolás és a megkötés kritikai gesztusaival Arany nemcsak alkati vonzalmait juttatta kifejezésre (részben persze azokat is), hanem egy nehéz korszak történelmi-lélektani kihívásainak is igyekezett megfelelni. A nemcsak Aranyra, de több jelentős kortársára: Gyulaira, Keményre, Erdélyire is jellemző szellemi értékvédő magatartást Dávidházi Péter az „utóvédharc etikájának” nevezi, s igen árnyalt lélektani és mentalitástörténeti elemzését adja. Minthogy e magatartás a szabadság- harc bukásának élményéhez kapcsolódik, hajlamosak volnánk pusztán politikai összefüggéseiben látni, holott jóval szélesebb érvényű, a korabeli létértelmezés egészét érintő jelenségről van szó. A nemzeti demokratikus törekvések kudarca súlyos bölcseleti-erkölcsi kérdéseket is fölvetett, legszorongatób- ban az értékek pusztulásának, a nemes törekvések kudarcának megbotránkoztató tapasztalata nyomán. A bűntudat és a tehetetlenség érzése szorongatta a kor legjobbjait, akik az erkölcsi önvizsgálat igényével és a szellemi helytállás szándékával igyekeztek érvényes világértelmezést megfogalmazni. Kérdéseikre az antik és a keresztény hagyomány elemeinek sajátos összekapcsolásával keresték a választ: a látszólag reménytelen helyzetben való helytállás etoszára mind a bibliai ill. keresztény teológiai hagyományban, mind az antik szerzőknél találhattak példákat. A reménység nem feltétlenül „derűlátó”, s ha igazán megalapozott, nem épülhet a tények tagadására vagy megszépítésére. Az etikus ember azonban mégsem hódol be a tényeknek: van erkölcsi ereje megítélni, értékelni azokat akkor is, ha tudja, nincs hatalma változtatni rajtuk. Az antik sztoicizmus és az isteni elrendelést hangsúlyozó kál- vinizmus egyaránt a tények elfogadását, ugyanakkor felülbírálását hirdeti egy magasabb erkölcsi-metafizikai igazság nevében. Az erő, amely e látszólag reménytelen, mégis oly szilárd helytállást és értékvédelmet lehetővé teszi, nem lehet személyes eredetű: a sztoicizmus kozmikus rend-eszménye találkozik itt a keresztény gondviselés-hittel, s tanítja a már-már kétségbeeső embert arra, hogy egyéni fájdalmát, sőt a lényegestől eltérítő szubjektív vonzalmait is legyőzve, azt az egyetemes — egybehangzó isteni, természeti és erkölcsi — rendet szolgálja, amelynek esztétikai vetülete a műalkotás zártsága, formai harmóniája. Arany számára az eposz volt e felfogás tökéletes művészi foglalata. A monográfia talán legizgalmasabb fejezete a költő eposzkritikai elveit ismerteti, Az eleve elrendelés poétikája címmel, Az eposzról kialakított felfogása és saját elbeszélő gyakorlata mutatják legtisztábban Arany gondolkodásának meghatározó elemeit. Ebben az értelmezésben az epikus hős előre látja bukását, magasabb elhivatása (az isteni rendelés) mégis arra készteti, hogy vállalja küldetését. Az eposzban — Arany szavával — „az események uralkodnak a személyek felett”, tehát az egész cselekménysort személyfölötti, objektív szükségszerűség határozza meg. Esztétikai síkon ezt a meghatározottságot a szigorúan oksági, láncszerű cselekményszerkesztés: az epikus motiváció és ökonómia fejezi ki. A sztoikus helytállás etosza, illetve az
