Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
68 KULTURÁLIS FIGYELŐ szemléletünkbe való beleépülés, az örökkévalóság tudata hiányzik sokszor nálunk, mai keresztény embereknél. Az a szilárd bizonyosság, hogy nem a semmi felé tartunk a halálon át, hanem a ma még elgondolhatatlan, elképzelhetetlen, „láthatatlan” örök folytatás felé. (Készakarva nem használok dogmatikus kifejezéseket.) A könyv hatása alól aligha vonhatjuk ki magunkat. A szerző elérte célját — vallja —, ha az olvasónak saját egyéni életvilágát és világképét érintő gondolatai támadnak. Hogyan állunk magunkban az örökkévalósággal? A keresztény embert külön is elgondolkodtatja e szembenézés önmagával, hiszen megszámlálhatatlanszor mondta el élete folyamán istentiszteleten: „Hiszem... a test feltámadását és az örök életet.” S most jön egy történész, s szavai nyomán feltámad bennünk a kérdés: konstans részévé lett-e tudati világomnak, jelen van-e gondolkozásomban, hétköznapjaimban latens módon az emberi élet „folytatása” túl a halálon — az a bizonyos második, véget nem érő része? A hangsúly most nem azon van, hogy hiszem-e, mert ez könnyebb kérdés, hanem azon, hogy tekintetem előtt van-e, egzisztenciális „birtokom-e”? Annyira, hogy képes teherbíróvá tenni élet- és világszemléletemet! Veöreös Imre Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk Arany János kritikai öröksége Budapest 1992. Argumentum Kiadó Dávidházi Péter monográfiája Arany János életművének kevésbé ismert területét: kritikai munkásságát mutatja be. Azt hihetnénk, hogy a kritikatörténet, mint az irodalomtörténet segédtudománya csak a szakmai közvéleményre tartozik, a laikus olvasó érdeklődésére kevésbé tarthat számot. Dávidházi Péter azonban már könyve elvi bevezetőjében meggyőzően érvel amellett, hogy a kritikai életművek, elsősorban az ítéletalkotást meghatározó norma- rendszerek tanulmányozásával, egy korszak gondolkodásának, mentalitásának fontos mozzanatait ismerhetjük meg, az Arany-kritikák és tanulmányok elemzésével pedig a gyakorlatban is bebizonyítja állítását. A szerző vitatja, hogy a kritika csupán másodlagos irodalmi műfaj lenne, amelynek kizárólagos célja a szépirodalom aktuális értékelése. A kritika fogalmát, az angolszász terminológiának megfelelően, eleve tágabban értelmezi (elemzéseiben ezért vizsgálja Arany elvi tanulmányait is, pl. A magyar nemzeti vers-idomról és a Naiv eposzunk című alapvető munkákat). Ugyanakkor úgy véli, hogy még az ún. napi kritika sem pusztán kiszolgáló tevékenység, hanem szuverén ítéletalkotás, amely irodalmiesztétikai normák megfogalmazásával és alkalmazásával elsősorban a kritikus és az irodalmi közvélemény világnézeti önmeghatározását szolgálja. „Minden kritikai ítélettel lappangó értékrendszerünk tudatosítását vagy továbbfejlesztését visszük előbbre az értékválasztás és normává avatás révén, azaz végső soron minden kritikai értékítélet létértelmezésünk egy részletmozzanatát fogalmazza meg, miközben szűkebb feladatát sem alacsonyíthatja ürüggyé.” E részletmozzanatokból rekonstruálja a mo- nográfus Arany létértelmezését, ami így nem csak a kritikatörténet, de az irodalomtörténet kérdéskörén is túlmutató tanulságokkal szolgál. Arany bírálataiból és tanulmányaiból egységes, ugyanakkor termékeny feszültségekkel, ellentmondásokkal terhes gondolatrendszer bontakozik ki, amelynek Dávidházi Péter szerint három szemléleti alapelme ismerhető föl: a klasszicista irodalomszemlélet, a plató-