Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Kulturális figyelő
kulturális figyelő 69 nista gondolkodásra visszavezethető ún. logocentrikus nyelvfelfogás, valamint a református hagyományból táplálkozó „ikonofóbia”: az érzéki-képi ábrázolás esetlegességeivel szemben táplált bizalmatlanság. Mi a közös e három szemléleti alapmozzanatban? A szerző, nem szerencsés szóval (a különben példásan tiszta értekező stílusban megírt tanulmánynak ez az egyik ritka nyelvi megbicsaklása), a „visszatisztítás nosztalgiájának” nevezi e közös elemet. A tökély és a szellemi-erkölcsi biztonság „nosztalgiája” ez: a gondolkodó és alkotó ember reménytelen vágyakozása a teljességre, egy elbizonytalanodó, csak töredékes értékeket hordozó világban. Arany gondolatrendszerét tehát egy olyan konzervatív idealizmus határozta meg, amely nem biztos önmagában, s kételyeit asz- ketikus önfegyelemmel és szigorú erkölcsi-esztétikai normák felállításával igyekszik legyőzni. A klasszicizmus értékrendje a műalkotás határoltságát és harmonikus megformál tságát írja elő, egyben egy ideális funkcionalizmust, célszerűséget is — tagadva a művészet öncélúságát. A műalkotásnak eszményeket kell kifejeznie, persze nem közvetlen tanító célzattal, hanem a formai kiegyensúlyozottság esztétikai hatása révén. A mű egészébe be nem épülő, formailag megoldatlan eszmei mozzanatok e szemlélet szerint éppúgy megbontják az elvárt harmóniát, mint az öncélú díszítő elemek. A műalkotás minden eleme legyen az egésznek alárendelve, s játsszon meghatározott szerepet — követeli meg Arany, a funkcionalizmust alapnormává emelve. E követelmény etikai vetülete az adott helyen és időben való helytállás, az önfeláldozó szolgálat morálja, metafizikai vonatkozása pedig a teremtett világ harmóniájába vetett hit — amely természetesen állandóan újra kiharcolandó, hiszen a teljesség klasszicista nosztalgiája egy pillanatig sem jelenti itt a létező diszharmónia eltagadását. A logocentrizmusnak nevezett nyelvszemléleti hagyomány követésével szintén az eszmeit és a funkcionálisát hangsúlyozza Arany. A nyelvet a pontos közlés eszközeként értelmezi, elutasítva homályos és öncélú használatát. E felfogás szellemében a kritikus számon- kéri az írón az „üvegtiszta” kifejezést, a végletesen pontos fogalmazást, amely nem hagy kétséget az eredeti szerzői szándék felől. Többről van itt szó, mint a szabatos kifejezés jogos, 'ám iskolás követelményéről. Ismeretelméleti és metafizikai alapkérdés, hogy megőrizhető-e ember és világ, nyelv és valóság kapcsolatának egyértelműsége és áttekinthetősége. A logocentrikus nyelvszemlélet a káosz fenyegetését érzi a nyelvi kifejezés „elszabadulásában”, amely nemcsak a félreértés veszélyével fenyeget, hanem azzal is, hogy a közlés zűrzavarában többé nem tudjuk megkülönböztetni az értékest és értéktelentől, a helyest a helytelentől. Aki nem tartja tiszteletben a nyelv funkcionális követelményeit, az végső soron a rendben megnyilvánuló ideálistól, az egyetemes értékektől zárja el az embert. Aranynak a művészi ábrázolás követelményeiről kialakított felfogását elsősorban a református ikonszemlélet befolyásolta. Nemcsak őrá, hanem a korabeli kritikus-élgárda zömére — lévén reformátusok —, jellemző a bizalmatlan szigor a művészetek érzéki ábrázoló eszközei iránt. A „faragott kép” tilalmának szelleme mindenfajta ábrázolással szemben gyanakvást oltott a kálvinista neveltetésű írók, kritikusok felfogásába. Irodalmárok esetében ez persze paradox érzület, hiszen minden művészet, így az irodalom is, lényegében ábrázolás. Jó kritikusnál ezért a képek iránti szigor nem fajulhat képromboló indulattá. Aranynál nem is valamiféle rideg képtilalmat jelent az „ikonofóbia" — ilyen hozzáállással nem is alkothatta volna meg anyagszerűen realisztikus leírásait —, hanem, nyelvszemléletéhez hasonlóan, funkcionalizmust: a képi áb
