Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Keken András: Kereszténység és természettudomány
48 KÉKÉN ANDRÁS: KERESZTÉNYSÉG ÉS... S bevallom, mi sem félünk attól, hogy partra szálljunk a tudósok szigetén, akár mint kétségekkel viaskodó hajótöröttek, akár mint igazságot kereső utazók. Ahol geometriai ábrák, képletek, rendszerek, elméletek, kísérletek vannak, az emberségnek, a tiszta és kötetlen emberi gondolkodásnak ezek a nagyszerű nyomai, ott sem hajótöröttet, sem kíváncsi utazót nem érhet semmi bántalom. Két sziget lakói, tudósok és keresztények, merjünk tehát találkozni, merjünk beszélgetni! Egyház a tudomány ellen Ennek a beszélgetésnek őszintének kell lennie, másképp nem vezethet eredményre. Bátran megemlítem tehát, hogy a kereszténység és természettudomány találkozásának három döntő történelmi szakasza közül az első, a középkor, nem vet valami jó fényt az akkori egyház gondolkodására és magatartására. Az egyház — ahelyett, hogy Isten mentő szeretetének jó hírét hirdette volna — dogmákká merevítette az Isten és ember közösségét a legtávolabbról sem érintő tudományos tételeket, s ezzel mesterségesen és erőszakosan megakadályozta a tudomány szabad fejlődését. Dogmatikailag megrögzítette és örök érvényűnek hirdette a Biblia fizikai világképét, tehát azoknak az embereknek a világról vallott felfogását, akik a Bibliát írták, s akik — bár az Isten örök kinyilatkoztatásának szolgái és eszközei voltak — természetesen emberek maradtak s nem tudhattak megszabadulni koruk „tudományos” világképétől, az ő évszázadaikban érvényes korszerű gondolkodástól. A középkori egyház azonban nem a kinyilatkoztatás örök igéit kereste a Bibliában, hanem azt fizikai és biológiai tankönyvnek tekintette, s ezzel olyan feszültséget teremtett, melynek hatása alól sok tekintetben még ma sem tudja kivonni magát egy csomó keresztény és rengeteg nem-keresztény ember. A másik baj az volt, hogy az egyház hivatalosai hitbelileg hozzákötötték magukat és az egyház tagjait olyan elavult tudományos rendszerekhez, mint a majdnem keresztény szentté avatott Aristoteles fizikája —1 vagy mint Ptole- maios kozmogóniája. Aristotelest a filozófiában még ma is kiváló rang illeti meg, hiszen szinte alig van gondolat, mely nála vagy Platónnál már fel ne villant volna, de képtelenségnek látszik annak a fizikának az elfogadása, melyet részben tapasztalatok alapján, de inkább elméleti okoskodások alapján állított össze, olyan korban, mely felett elvi'harzott az idő. Sajnos, ez a képtelenség a középkorban megtörtént. S mivel Ptolemaiosnak az a nézete, hogy a Nap és az egész Kozmosz a központi helyzetű Föld körül forog, többé- kevésbé megfelelt a bibliai világképnek, a középkori teológia ezt a nézetet megdönthetetlennek és a keresztény magatartás, sőt az üdvösség nélkülözhetetlen feltételének tartotta. Még Albertus Magnus, akit széles körű és korát messze megelőző tudása miatt „doctor universalis”-nak neveztek, s varázslóként tiszteltek, maga is kénytelen volt sok megszégyenítő szellemi meghajlást produkálni a világot és természetet magyarázó dogmák előtt, hogy meggyőződésének időnkénti feladásával biztosíthassa további munkáját. Hogy ez nem lehetett könnyű
