Diakonia - Evangélikus Szemle, 1993
1993 / 4. szám - Józsa Márton: Ha kedd, akkor "homszem"
JÓZSA MÁRTON Ha kedd, akkor „homszem” Siófokon leányaim és unokáim segítettek összecsomagolni a költözködésem előtt. Megkérdeztem őket, mire emlékeznek, ha eszükbe jut a celldömölki papiak és az ott oly sokszor megforduló lelkészek. Egyszerre mondták mind: „ha kedd, akkor homszem ...” Mert a lelkészek hetenkénti homiletikai szemináriuma, igehirdetési előkészítője belevésődött az ő általános iskolai életformájukba is. Érthető ez, mivel a dömölki lelkészi munkaközösségek az ötvenes évek legelején kezdődtek és nem szűntek meg három évtizeden át. Celldömölkön (ezután: Dömölk) jó talaj volt arra, hogy a lelkészek testvéri közössége létrejöjjön. A régi Magyarországon három helyen is éltek etnikailag tiszta magyar evangélikusok kb. húszezer fős csoportokban. Brassó mellett a Hétfaluban, Felvidéken Gömörben és Kemenesalján. Trianon után csak Kemenesalja maradt meg. Az is kedvező tényező, hogy a kb. 15 gyülekezet közel van egymáshoz, és földrajzi, sőt akkor járási központja is Dömölk volt. Ezért, az akkori kerékpározó világban minden lelkésznek sűrűn meg kellett fordulnia Dömölkön, hiszen ott voltak az üzletek, a hivatalok és a kórház is. Így, egyszerűen adódott az a gondolat, hogy aki teheti, jöjjön be keddenként a papiakra homiletikai együttlétre és azután intézze ügyes-bajos dolgait. A papiak életét is ehhez a rendhez kellett igazítani, különösen az ötvenes évek elején, hiszen akkor csak ritkán jártak autóbuszok és egyik-másik lelkésztársunk busza nagyon korán érkezett. A Vas megyei lelkészi munkaközösségek hivatalos alkalmai a megye különböző helyein voltak megrendezve, de a hetenkénti homiletikai szemináriumok népe mindig Dömölkön találkozott. Olykor-olykor valamelyik, köny- nyen megközelíthető szomszédgyülekezetben jöttünk össze. A szép Kemenesaljának engedve, máskor kirándulással kötöttük össze munkánkat. Ilyenkor a családtagokkal kibővülve kerestük fel a Ság-hegy, Somló-hegy, Mihályfai- hegy, vagy a Rába kínálta szép vidékeket. Együttléteinket lelkészi munkakörünk szüksége hozta létre. Egyek voltunk abban, hogy napjaink és heteink alakulhatnak így is, úgy is, de vasárnaponként prédikálni kell! Mivel a lelkiadományok különbözőek, hittük azt, hogy közösségben készülve, az ige mondanivalóját is sokkal bővebben arathatjuk le. A részvétel egészen önkéntes volt. Emlékezem olyan szolgatársra, aki csak 2—3 km-re lakott Dömölktől, de soha se vett részt, mert magános meditációin készült rendszeresen az igehirdetésekre. Voltak azonban olyan társaink, akik 10—15 km-ről, sőt jóval messzebbről is rendszeresen részt vettek együtt-
